-

Kezdő tanárként eléggé határozott és markáns véleményem volt arról, hogy lehet-e tanár-diák kapcsolat, ismeretség az online térben. Ekkor egy határozott nem volt az álláspontom. Most már ez furának tűnhet, de akkor ezt sulykolták belém: a tanár és a diák nem jó, ha ismerős a Facebookon. Sőt: egyenesen káros. Hisz a diák láthatja, mit posztolsz, merre jársz, miről alkotsz véleményt. Ez pedig nem illendő. Ezt egy darabig próbáltam is tartani, minden diákot csak akkor jelöltem vissza, ha már elballagott. Fél év múlva azonban elgondolkodtam: miért is baj ez nekem? Illetve: baj-e egyáltalán, ha látja, ami ott van? Sok tanárt ismerek, akinek van gyerekeknek szánt... és privát profilja is. Vagy álnéven van fent, ne tudja senki, hogy ő az. Ezen morfondírozva arra jöttem rá, hogy nincs olyan, amit ne vállalnék fel bárhol, bármikor, bárki előtt. Akkor meg miért is vagyok ennyire ellene, és miért nyomom a belém projektált konzervatív baromságot, ha én nem érzem magaménak? Nos, aznap vagy 200 új ismerősöm lett, mert minden diákot visszaigazoltam, aki bejelölt.

Nem feszélyezett, nem zavart. Elkezdtek lájkolni, könnyebben tudtak nekem írni. És én is láttam, hogy ők miket posztolnak. Így sokkal könnyebben tudtam a nethasználat veszélyeire, etikettjére felhívni a figyelmüket, azaz nevelni őket a virtuális valóságban is. Aztán már írhattak is nekem, online kommunikáltunk. Sokkal könnyebben megnyíltak előttem írásban, bátrabban mondták el azokat a dolgokat, amelyek nyomják őket.

Mert az online tér – ha elfogadjuk, ha nem – számukra már természetes közeg, ahol komfortosan érzik magukat. Mert az övék.

És ebbe miért ne férnék bele én osztályfőnökként, tanárként? Elkezdtem kísérletezni: olyan házi feladatot adtam, aminek a megoldását üzenetben kellett elküldeniük. Merész húzás volt, de bevittem az iskolát, a munkát az ő online terükbe, életükbe. Hiszen úgyis ott vannak egész nap. És ha már ott vannak, és ott kell leckét írniuk, miért ne tennék. És tényleg teszik.

Legnagyobb meglepetésemre ez volt az első alkalom, amikor mindenki megírta a házi feladatát.

Egy dologhoz viszont továbbra is tartom magam: diákot nem jelölök be. Úgy gondolom, ha szeretne az ismerősöm lenni, akkor úgyis megtalál, és bejelöl. De én nem szeretnék betolakodni az ő életébe. Hisz úgyis visszaigazolna illendőségből. Ezzel pedig benyomulnék oda, ahol nincs helyem, ha ő nem akarja, az meg milyen már...

Kezdtem felfedezni a közösségi oldalban rejlő lehetőségeket: lett az osztálynak Facebook-csoportja, majd szülői csoport is. Ez elképesztően megkönnyítette a kommunikációt: azonnal tudom, ki látja és ki nem. Az ellenőrző sokszor nem jut el, az információ elkallódik, de egy online térben a szülő rögtön tud reagálni rá. És könnyebben, gyorsabban is teszi, mint az ellenőrzőben. És bármily meglepő, gyakrabban is. Szerintem ez nagyon fontos. Mert ha már van egy ilyen lehetőség, miért ne használjuk ki?

Aztán persze egyre bátrabb lettem, egyre merészebben feszegettem ezt a témakört. Több százezres csoportban kezdtem el iskolai történeteket posztolni, aztán megszületett a Jocó bácsi világa oldal. A gyerekek nagyon szeretik, de azért az elején furcsán néztek rám: egy tanár posztolgat? Mások meg lájkolják? Kezdetben mindenkinek meredek volt ez. Néha nekem is, sokat agyaltam ezen. De belevágtam, és egyáltalán nem bántam meg. Mert egy olyan dolog született, ami új és egyedi, ami ad valami pluszt annak, aki olvassa. Legalábbis még mindig ebben a hiszemben csinálom. Persze ez még fokozható. Sok unszolásra egy hete már Jocó bácsi Instagramom is van. Már azt is magaménak érzem. Igen, igen, ez itt a reklám helye…

Balatoni József

A cikkben szereplő kép a szerző tulajdona.