-

Legyen világos, hogy már most tudom – pedig még meg sem írtam ezt a cikket – , mi lesz az első két hozzászólás. Az első: „Én a gyerekemet 18 éves koráig soha sehova nem engedem el egyedül, az biztos!”. A második pedig: „Az én gyerekem már bölcsődébe is egyedül kúszott el a kis plüssrugijában, sőt más, gyámoltalanabb gyerekeket is maga után húzott, mert okos, ügyes és önálló.” Jó. Lehet, hogy az első komment lesz a második és a második az első, és talán a tartalmukat is kicsit sarkosra faragtam, de lényeg a lényeg, a gyerek elengedésével kapcsolatban két iskola van: az egyik szerint soha, soha, soha nem szabad, a másik szerint a gyerek csak akkor lesz önálló, ha a mozgásterét nem az anyja szögesdróttal beszegett szoknyája keríti körbe.

Gyurkó Szilvi már írt arról, mikor lehet a gyereket egyedül otthon hagyni. Elsőként arra tippeltem volna, hogy akkor, amikor már valószínűsíthetően nem teszi tönkre a bútorokat, de ő (szerencsére) egy teljesen másik irányból közelítette meg a kérdést. Arról viszont még soha senki nem szólt egy árva szót sem, hogy mikor lehet a gyereket egyedül elengedni. És hova? És meddig? És milyen távolságra? És mennyi időre? És mitől függ még, hogy el lehet-e? Az életkortól? A magasságtól? Az erőnléttől? A tájékozódási képességtől? Az önállóságtól? A fiúkat előbb, mint a lányokat? Vidéken előbb, mint a fővárosban? És lenne még vagy négyezer kérdésem.

Nyilván elsőre arra gondolnék, hogy a lényeg a fokozatosság. De mikor kell rálépni az első fokra? Persze rá lehet vágni rögtön a kézenfekvő választ, hogy akkor, amikor gyermekünket elég érettnek érezzük ahhoz, hogy biztonságban eljusson a célba, és onnan biztonságban haza is érkezzen. Arra, hogy meddig kell használni az ülésmagasítót konkrét, centikben meghatározott választ kapunk. De ebben az elengedési kérdésben a legszélsőségesebb szülői magatartásokkal is találkoztam már. Van olyan elsős kislány, aki a kezdetektől egyedül jár iskolába. És olyat is ismerek, akit nyolcadikos koráig az anyja vitt iskolába a biciklije csomagtartóján.

De nem cizellálom tovább ezt a kérdést, előrukkolok a saját sztorival.

Anna és Emma a nyáron elém álltak ragyogó szemmel, hogy ők nagyon szeretnének elmenni a kisboltba. Egyedül. Mármint ketten. Miután magamba fojtottam a dehogymentekegyedül! ösztönös tiltását, végigfuttattam magamban a paramétereket: kilenc és tízéves kislányok, a tőlünk kábé hetven méterre lévő sarki boltba, Budapest kertvárosi részén egy olyan utcában, ahol a havi szinten megforduló autók száma nagyjából nyolc... és csak aztán vágtam rá, hogy dehogymentekegyedül. Aztán addig cirmogtak, addig csillogtatták rám a szemüket, míg a férjemmel közösen meghoztuk a döntést: elmehetnek. A kapuból csak az első ötven méteren követtük őket a tekintetünkkel, a maradék húszban mehettünk egyedül. Olyan nyolc perc múlva már vissza is tértek, megrészegülve önnön nagylányságuktól, ragyogva, boldogan. Gondoltam, ezzel le is tudtuk az önállósodás kérdését. De idősebb utódom vérszemet kapott, és egy hét múlva ismét rátört a szabadságvágy: újra a kisboltba vágyott. Egyedül. Egyedül, egyedül. Ismét megvitattuk, a dolgot, és rábólintottam a kiruccanásra. Előtte persze gondosan felkészítettem, mi a teendő, ha történik valami, ha szólnak hozzá, ha eltéved. Tartottam neki egy önvédelmi gyorstalpalót, ő meg röhögve legyintett azzal az unott tudomtudomanya mozdulattal, majd nekivágott a nagy útnak. Letelt a nyolc perc, de csak nem jött. Már kilencnél jártunk, amikor úgy döntöttünk a férjemmel, megnézzük, hol lehet.

Két opció merült fel bennünk: vagy beszélget a boltos bácsival, vagy visszafelé cammog. Kimentünk a kapun, nem cammogott. A férjem elfutott a boltba, nem beszélgetett.

Nem tudom, megvan-e nektek az a lelkiállapot, amikor a tudat beszűkül, a hangok elhalnak, a színek elmosódnak, a szív átül a fülbe kalapálni, a félelem, az aggódás és a bűntudat pedig egy olyan rohamosan duzzadó és ragacsos gombócot képez a torokban, amit se lenyelni, se kiköpni nem lehet. Ebben a fulladástól oxigénhiányos állapotban kezdtük meg a kutatást. A férjem biciklire pattant, én meg csak úgy rohangáltam fel-alá, mintha tudnám, mit csinálok, és közben az összes lehetséges forgatókönyvet lepörgettem a fejemben. Nem tévedhetett el, hiszen már százszor megtettük ezt az utat együtt is. Ha el is tévedt volna, ennyi idő alatt nem tűnhetett el a látóterünkből. De hát akkor csak két lehetőség van: vagy behívta valaki magához, vagy felvette kocsival. És ezt a két lehetőséget bármennyire is szerettem volna kiűzni a fejemből egyszer és mindenkorra, mindig visszafúrta magát, sőt önálló életre kelt, és olyan erővel csapódott belém újra meg újra, mint egy fékhibás kamion a 85 fokos lejtőn. Épp készültem végigcsöngetni az utcában mindenkit, amikor a távolban megláttam a két cingár kis lábat szaporázni, majd a férfit, aki mellette lépdelt komótosan.

Az egész sztori indulástól számítva talán ha 15 perc lehetett, de hogy 15 évnek tűnt, az biztos. Anna magyarázata: elgondolkodott, és rossz irányba indult. Ő is megijedt. De kit érdekel??? Mikor én, az ő drága, felelőtlen, engedékeny, rosszul óvó anyja majdnem infarktust kaptam. A kamion odébb állt a mellkasomról, de a légzésem még napokig nem állt helyre. Jó, belátom ez se izgalmas annyira.

De továbbra sem tudom, mi a tanulsága az esetnek. Persze elmondtuk százegyedszerre is, amit már olyan sokszor: senki mellé nem ülünk be a kocsiba, segítséget kérünk, de senkivel nem megyünk be a házába stb. De vajon arra kéne jutni, hogy soha többé sehova ne engedjük el egyedül? Vagy az, hogy… mi a tanulság? Szilvi! Segíts!

Kormos Anett

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Damon Shaff

Szilvi segít. Hamarosan olvashatjátok gyerekjogász szerzőnk álláspontját arról, hogy mikor – és főleg hogyan – érdemes elengedni a gyerekeket egyedül otthonról.