-

Elképesztően jólesett Alföldi Róbert kiállása, Vuity Tvrtko napi szintű beszámolói, vagy olyan, valós személyként nem ismert, de nagyon sok követőt számláló oldal kiemelt figyelme, mint „Ponciusz Pilátusz megmondja”. Tvrtkót régóta ismerem, a pécsi identitás és a kosárlabda szeretete régóta összeköt minket, ezért róla biztosan tudom, hogy többet tud a parasportról, mint egy olyan ember, aki most látta először a tévében ezt az eseményt. Tudom, hogy többek között a mi személyes találkozásunk is hatással volt rá. Akkor, amikor még nem volt Facebook, több százezres követőtábor, sem pedig ilyen jelentősége a virtuális jelenlétnek és megszólalásoknak.

Alföldi Róbert posztja a paralimpiáról

Mindannyiuknál volt egy pillanat, ami megváltoztatott valamit az addig gondolkodásukon, ami tettre, megszólalásra késztette őket, amelyekre több százezren figyeltek.

Mindeközben iszonyúan fájt, hogy az ép sportolók részéről szinte semmilyen közösségvállalást nem láttam a parasportolókkal. Megint vívódom magamban egy kicsit (eléggé rákaptam erre), hogy miért is van ez? Mi közöm van nekem ahhoz, hogy ki mit oszt meg a Facebook-oldalán az őt követő közösséggel, kit mi érint meg?  Számtalan olyan ügy van, ami mellett én sem szólalok fel, nem állok ki, ami persze nem jelenti azt, hogy nem értek vele egyet, ne örülnék annak, ha ezt helyettem valaki más megteszi.

De azért mégis... basszus! Ott ül a kisördög, és suttog mindenfélét a fülembe, de én nem akarok rosszindulatú lenni, nem akarok senkit vádolni semmivel, egyszerűen találgatok, és fejben keresem a választ, hogy vajon egy sportolónak miért nem érik el az ingerküszöbét ezek a kiemelkedő, szívet-lelket melengető eredmények?

A tévéközvetítéseknek köszönhetően most tényleg tömegeket ért el ennek az eseménynek a varázsa, és mégis azoktól van a legnagyobb távolságtartás, akik a legközelebb vannak hozzá?

Két olimpiai bajnoknál láttam rendszeres posztot a paralimpiáról: Szilágyi Áronnál és Berki Krisztiánnál. Sok mindent ki lehetne emelni velük kapcsolatban, a személyiségükről, az érzékenységükről, arról, hogy miként kezelik, és hogyan élnek azzal a felelősséggel, ami megadatik a példaképeknek. De ami először eszembe jutott, hogy róluk biztosan tudom: személyes jó barátaik vannak a paralimpikonok között. Ennek talán azért lehet jelentősége, mert ők tudják, ismerik, hogy milyen élettörténetek, küzdelmek, mennyi edzés és munka van egy-egy éremben. Ami tiszteletet, megbecsülést érdemel. Ezeknek pedig még nagyobb a jelentősége attól, hogy ők is ráirányítják a figyelmet.

Emlékszem, 2004-ben egy rendezvényen Benedek Tibi vitába szállt a szervezőkkel, hogy ha ők (az olimpia bajnok vízilabda válogatott) az első sorban kaptak helyet, akkor engem miként ültethettek valamelyik hátsóba? Meg arra is emlékszem, amikor ugyanebben az évben a Parlamentben egy olimpiai érmes szájából elhangzott az „ezek meg mit keresnek itt?” mondat, amint realizálta, hogy a paralimpikonokkal együtt kapják meg az állami kitüntetéseket. Szegény, nem tudta, hogy épp az anyukám mellett állt, amikor mindez elhagyta a száját.

Mind a két eset nagyon mély nyomot hagyott bennem, talán ezért is figyelem árgus szemekkel az ép sportolók reakcióit. Ez abból is fakadhat, hogy még mindig nem múlt el belőlem a kisebbrendűségi érzés, és úgy vágyom az elismerő szavaikra, mint egy falat kenyérre. Tudom, mennyit jelentett a saját önbecsülésemnek, amikor Benedek Tibi kiállt értem. Akkor, amikor én még nem tudtam magamért.

Valahonnan mélyről elő tudom ásni azt a naivitásomat, amivel hinni tudok abban, hogy az ő kiállásuk valóban szemléletformáló lenne, hogy esetleg eredményeket lehetne elérni az esélyegyenlőség terén. Legalább a sportban.

Vajon mi kell ehhez? Talán tényleg a személyes érintettség, a találkozások, a beszélgetések, hogy jobban megismerjék egymást. A sportoló a sportolót. Itt, Londonban hatalmas ünnepséget tartanak a riói hősöknek október 18-án. Olimpikonok és paralimpikonok együtt állnak ki az emberek elé, fogadják az elismeréseket, gratulációkat, a feléjük áradó szeretetet és büszkeséget. Nincs több, nincs kevesebb. Sportolók, bajnokok, érmesek.

Ezért van szükség az akadálymentesítésre, az integrációra, a közös sportolás, a közös ünneplés élményére, hogy végre kialakulhasson a közösség, amelyben mindenki egyenlő, mindenki drukkol egymásnak, és örül a másik sikerének! Ezért van szükség a sportEMBEREKre, akik a csodálatos sportsikereik mellett tudják, hogy tetteikkel, szavaikkal formálják a világot.

Pásztory Dóri

A képen a rajtkövön Horváth Péter világbajnoki bronzérmes hátúszó fekszik, ő segíti Vereckei Zsoltot a rajtban. Forrás: Magyar Paralimpiai Csapat