Egyedül jobb, vagy párban? – Tűnődések egy 16 négyzetméteres szingliszigeten

-

Az első (pocsék) benyomás

Hideg, havas, szürke januári napon érkeztem az első randinkra, finoman fogalmazva sem a legjobb formámban. A cipőm beázott, a kezem lefagyott, elegem volt mindenből. Sajnos neki sem sikerült a szebbik arcát mutatnia, mert kicsi volt, barátságtalan, üres és szürke. Miközben az ingatlanos az icipici házikóban (tizenhat négyzetméteres az ingatlan) rejlő lehetőségek hosszú soráról számolt be, én bőszen nyeltem a könnyeimet, és próbáltam nem a Hegedűs Gyula utcai albérletre gondolni, ami tágas volt, világos, cserépkályha állt a nagyobbik szobában, és a legjobb barátnőmmel osztozhattam rajta.

Életemben először hat évvel ezelőtt, ama januári napon éreztem azt igazán, hogy bármire kész vagyok, csak ne kelljen beköltöznöm ebbe az odúba, mert azt egész biztosan nem élem túl. Ülök majd a hideg padlón, mint valami szegény kis Twist Olivér, kanalazom a zabkását, és jégvirág nő az ablakon, engem pedig megvesz az isten hidege. Végül apukám fogta magát, és kellő határozottsággal kirángatott a letargiámból, felhívva a figyelmemet arra, hogy öt percre van az egyetem, és nézzek csak körül: hiszen itt fogok lakni a belvárosban. Mintha az rémlene neki, hogy pont ezért fohászkodtam, amikor beköltöztem életem első, Wekerle-telepi albérletébe. Igazat kellett adnom neki, és akkortól már nem rettenetes veremként gondoltam a lakásra, hanem próbáltam annak látni, ami volt: egy igazi kuckónak, ami épp alkalmas arra, hogy velem együtt vészelje át a húszas éveim minden viharát és örömét.

Még egy esély

Ahogy változtattam a szemléletemen, úgy kezdte el a lakás is a szebbik arcát mutatni. Otthonos lett, barátságos, egy pici, belakható tér, egy igazi otthon, ahova haza lehet jönni. Ami őrzi az emlékeimet, és – ahogy egy kedves barátom fogalmazott – tele van zenével, könyvekkel, színekkel, meg persze velem (és azóta már Artúr kutyával is). Ahol jó lenni. Pontosabban, ahol jó egyedül lenni. Nyolc éve élek Budapesten, hat éve költöztem ebbe a lakásba, vagyis hat éve élek egyedül. Igen, még soha nem éltem együtt életem egyik nagy szerelmével sem, a lakótársas időszak összesen két évig tartott, vagyis az együttélés művészetének elsajátításából teljes mértékig kimaradtam. (Bizakodva teszem hozzá persze, hogy EDDIG!).

A magány dicsérete

Hatalmas álszentség lenne tagadni, hogy ennek az életformának megvannak a maga előnyei. Kezdve a fürdőszobai közhelyekkel egészen addig, hogy senki nem zabálja fel előlem a dugi édességet (maximum én, de csak akkor, ha emlékszem rá, hova dugtam). Ezeken túlmenően is piszok jó dolog néha egyedül lenni. Annyira jó a háborítatlan ébredezés. Ha nem akarom, hogy szóljanak hozzám, nem kell a kéretlen fecsegéstől tartanom. Minden ott van, ahol utoljára hagytam, maximum  a kutya tud beleszólni ebbe. Egyedül élni tehát praktikus, mondjuk ki kereken: kényelmes.

Amikor három és fél év után először ráébredtem, hogy nagyobb katasztrófák nélkül gyakorolom az önálló életet, módfelett büszke voltam magamra. Mindig azt gondoltam ugyanis, hogy erre én képtelen vagyok, nekem ez nem fog menni, legalább egy lakótárs kell, ha nem közeli barát az se baj, csak legyen kihez szólnom. Ehhez képest fel sem tűnt, hogy üres lakásból megyek el, és üresbe is megyek haza, tehát nem fájt, nem is aggasztott. A mai napig természetes, hogy most ez a helyzet, és remélem, lesz majd másképp is.

Úton az elsárkányosodás felé

Nyilván lesz, de azért mégiscsak aggódom. Mivel csendes magányomban nem szeretek erre gondolni, megosztom hát a nagy nyilvánossággal: időnként elfog az aggodalom, hogy mi történik, ha annyira hozzászokom ehhez a kényelmi léthez, hogy képtelen leszek alkalmazkodni valaki máshoz? Mingli leszek, és úgy  telik majd el a kapcsolatunk, hogy igazán sosem éltünk együtt? Tudom én, hogy Mia Farrow-nak meg Woody Allennek ez bejött (valameddig), de én nem ezt szeretném. Vagy átvedlek házisárkányba, és árnyékként követem majd a pasimat a lakásban, felcsipegetve utána a szétdobált zoknikat, alátétet csúsztatva az óvatlanul asztalon felejtett poharak alá, és kommandósként vetődöm a lába elé, ha esős időben nem veszi le már a küszöbön a cipőjét? Hidd el, ez csak akkor vicces, ha te vagy Courntey Cox és épp Monica Gallert alakítod a Jóbarátokban. Minden más esetben irritáló, kiábrándító, és egy idő után menthetetlenül szakításhoz vezet. És én nem akarok így járni.

Nyilvánvalóan azért jutott eszembe ez az egész, mert érzem magamon az elsárkányosodás apró, alig észrevehető, ám mégis jól felismerhető jeleit. Nem tartunk még A stepfordi feleségek szintjénél, de néha magamat is meglepem, hogy mennyire görcsös tudok lenni, pedig isten látja lelkemet, nem szeretném. Artúr beköltözése ilyen szempontból is hasznos volt, mert ha valaki, ő aztán magasról tesz (néha szó szerint is) a rend-béke-nyugalom szentháromsággal való szoros érzelmi kapcsolatomra, és fenekestül forgat fel mindent, ami az útjába kerül, ha épp olyan napja van.

A dolgok néha szanaszét, rendetlenül, kócosan a legjobbak, a reggelek meg akkor, ha van kivel meginni a kávét, és van kit ijesztgetni az ébredés utáni arcommal. Ezek igenis jó élmények, az egyik barátnőmet idézve: „érzelmi pillecukrok", melyekből célszerű feltankolni, mert mindig jönnek vacak időszakok, amikor jó nassolgatni belőlük. Szeretem az otthonomat, szeretem ezt az életet, de nem szeretnék annyira hozzászokni, hogy ne tudjak majd lemondani róla.

Kormos Lili

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/alepouda

A cikken belüli kép a szerző tulajdona.