-

Köszönöm, hogy tudhatom!

A közelmúltban megtudtuk, hogy a család egy férfiból (elsőként), egy nőből (másodikként) és gyerekekből áll. Törvény is van róla, mert ez már több ezer éve is így volt. Akinek se nője, se gyereke, azzal élhet, akivel akar – egyelőre –, de az nem család, és maradjon is a négy fal között, ne vigye az életét az utcára, ne lássák az „egyférfiegynőésgyerekek". Büszkék lehetünk a múltunkra, mert az igazi hagyományőrzők még ma is tartják magukat ahhoz az életfilozófiához, amely szerint az asszony verve jó. A többség pedig összekacsint, és munkába menet, egy kupica házipályinkával a kezében, egyet is ért vele. Az a lényeg, hogy azért legyen kéznél, pontosabban háznál, egy lehetséges hivatkozásul szolgáló kutya, amelyik bevállalja a következményeket, és – ha szerencsés vagy – nem is lát.

Valamivel később aztán felvilágosítottak minket arról is, hogy a nő jobban teszi, ha rendszeresen szül, munkahelyet, társaságot, kreativitást és önmegvalósítást félredobva otthon marad, őrzi a tűzhely és az otthon melegét, főtt vacsival várja csiniben a ház urát, és lefekvéskor kikészíti neki a tiszta alsót meg a zoknit a nappaliban a székre, mert ezzel kétségtelenül megvalósíthatja a saját női princípiumát.

Legutóbb pedig azzal egészíthettük ki a tudásunkat a nőkkel, lányokkal kapcsolatban, hogy bízva bízzunk, és senki se adja fel a reményt, mert ha a leányaink szerencsések, azzal biztosítják a jövőjüket, hogy valaki eltartja őket.

Pedig nem, csak másmilyen

Foglalkozásomból adódóan én a sokszínűségben hiszek... meg abban, hogy szabadon lehessen választani aszerint, mi jó az illetőnek.

Ha valaki úgy érzi, hogy gondoskodni szeretne, és abban látja az élete értelmét és kiteljesedését, hadd tegye. Ha pedig abban hisz, hogy önállóan dolgozik, és a köz javára is hasznossá kívánja tenni a megszerzett tudását, akkor ezen vágyak mentén cselekedhessen. Nem létezhetünk egymás nélkül, és nem létezhetünk anélkül, hogy segítenénk vagy támogatnánk a másik felet a feladatai elvégzésében, a gyötrelmei elviselésében, illetve megosztanánk vele az örömünket és a boldogságunkat. Miért volna törvényszerű, hogy ne egymás mellett, hanem uralva a másikat, egymás fölött éljünk, és ezt el is fogadjuk csak azért, mert az egyik nemnek széles a válla, ami állítólag terhek cipelésére való, a másiknak pedig széles a csípője, az meg a teória szerint szülésre lett kitalálva?

Akkor amelyik nőnek széles a válla, és amelyik férfinak széles a csípője (mert ilyen is van, nem is kevés) azok szerint cserélhetnének princípiumot? Hisz más akadály nem is merülhetne föl...

A sok megmondás után pedig megy az adok-kapok, aggatjuk a címkéket, bármilyen megszólalás után lehet valaki azonnal nőellenes, szexista... vagy éppen kékharisnya, femináci. A megkülönböztetés olyan erősen gyökerezik az elmékben, mint tarack a pázsitban, egy tőről ezer ága fakad, ádáz módon kapaszkodik, kiirthatatlanul.

A nők megkülönböztetése és hátrébb sorolása ugyanannak a gyomnak az egyik hajtása, amelyről az antiszemitizmus, a homofóbia, a cigányellenesség vagy az idegengyűlölet fakad: azt jelenti, ő kevesebb, mint én. Pedig nem. Csak másmilyen.

A turmixgép… az a bizonyos levehetős ajtajú

Sokszor mondjuk, milyen csodálatos és gazdag a magyar nyelv. De azt nem tesszük hozzá, hogy mennyire veszélyes is. Mert a sok hasonló értelmű fogalom csak úgy keveredik a fejünkben, mint a gyümölcsök darabjaikra aprítva a plexihengerben. Amikor azt halljuk, hogy „nagy rajongója vagyok a női nemnek”, vagy hogy „szerelmes csodálattal adózom a nőknek”, sok lány és asszony könnyen azonosítja ezeket a kijelentéseket a jogaik elismerésével. Pedig meggyőződésem, hogy ez egyáltalán nem arról szól, hanem „arról".

De ugyanilyen visszás az is, amikor nők arról cikkeznek, hogy nekik nem kellenek a szőrtelenített mellkasú és hónaljú férfiak, mert „bele akarnak kapaszkodni az izzadt mellszőrzetbe”, és egy férfi ne hordjon szűk nadrágot meg modern frizurát, pláne ne manikűröztessen, mert az nem felel meg az igazi férfiról általuk alkotott képnek. Elhiszem, sőt meg is értem mindkét megközelítést.

Ám a szexuális indíttatású gondolatokat válasszuk külön a jogainktól meg a biológiai szerepektől, és attól is, amit egy nő vagy egy férfi természeténél fogva adhat a világnak. Tisztulna a kép.

A nők szerepe az én életemben

Ha Nusi néni annak idején úgy dönt, hogy otthon marad gyereket nevelni, főzni és mosogatni, ma nem lenne, aki e sorokat megírja. Édesanyám két napig vergődött a tehetetlen orvosok kezében amikor a bába megérkezett, és néhány mozdulattal a világra segített.

Pár évvel később a pótanyám, Piri anyóka, aki védőnő volt, ha nem gyanakszik vakbélgyulladásra, és nem erősködik, hogy, de márpedig ez az lesz, akkor most nem tekinthetnék vissza ilyen gazdag életre.

Annuska néni meghatározó emlék, mert ő volt az, akinek a mosolya miatt egyetlen percet sem sírtunk, mikor az oviba bekerültünk, még oltáskor sem.

Zsuzsa néni az első osztályban sok-sok apró macival és labdával várt bennünket, mert később azok segítségével tanultuk az összeadást meg a kivonást. A felsőben a szépséges osztályfőnökünk törékeny alakkal próbált rendet tartani közöttünk, kamasz fúk között, amikor mi inkább a lábával voltunk elfoglalva, ahelyett hogy a fizikát tanultuk volna. (Felüti a fejét a szexizmus…) A gimnáziumot sem végeztem volna el, ha nincs Kati néni, mert a diri a magatartásom miatt úgy kivágott onnan, mint a huzat! Aztán Kati néni meggyőzte arról, hogy nem jól döntött. És ha nincs a francia tanárnőm, akibe – mi tagadás – az osztály összes fiúja szerelmes volt, (ismét felüti a fejét a szexizmus…) soha nem tanulok meg franciául, és akkor ma nem is lehetnék az, aki vagyok.

Az egyetem után sikerült egy pazar munkahelyet találnom egy csoporttársnőm mamája révén, és egy csodás főnöknőhöz kerültem. Ő küldött az Iparművészetire, mert azt mondta, lát bennem valamit... Magamtól eszembe sem jutott volna, és az, hogy Párizsba kerültem, nagyrészt neki volt köszönhető. Aztán ott van Madame Nabarro, aki leginkább Az ördög Pradát visel című film Meryl Streepjéhez hasonlított, addig tolt, lökdösött, amíg a divatház tervezői szintjéig nem kapartam fel magam. (Mert a pasik lusták… állítólag. Bevallom, az én esetemben ez akkor igaz volt. Ma már nem... illetve…)

Aztán ma itt vannak a munkatársnőim, a manökenjeim, akik nélkül az álmaim úgy foszlanának szét, mint köd a napsütésben.

Szóval én nem örültem volna neki, ha ezek a nők egykor eltartottak lettek volna. És azt se szeretném, ha azok a nők, akikkel ma körül vagyok véve, eltartottak lennének, mert tudom, hogy ezt ők sem szeretnék.

Édesanyám, édesapám

És megkerülhetetlen, hogy ne gondoljak az édesanyámra. Milyen lett volna, ha őt bántalmazzák? Ha róla is így gondolkodna bárki? Az édesanyámról, aki közel ötven ember főnöke volt egy nagyvállalatnál, és sírtak, amikor nyugdíjba ment, és aki még akkor is minden hétvégén süteménnyel várt haza, ha a munkája miatt éjszaka kellett sütnie.

Ő is verve lenne jó, akitől megtanultam dolgozni, tenni, szeretni, tisztelni és akarni?

És mit gondoljak az édesapámról, aki arra tanított, hogy csak emberek léteznek, és a megítélésük szempontja kizárólag az lehet, hogy jó szándékkal élnek-e a világban? És aki esténként ápolt kezével megsimította az arcom, előttem szájon csókolta az édesanyámat, élére hajtotta a nadrágját, és a hajszeszének az illata tíz évvel a halála után is az orromban van.

És mit gondoljak most azokról az emberekről, akiknek nem jut eszükbe a saját anyjuk és apjuk, amikor ennyi ostobaságot hordanak össze nyilvánosan...

Náray Tamás

Kép: A stepfordi feleségek (The Stepford Wives, DeLine Pictures, 2004)