-

Miközben a hétvégi lomtalanítás előtt már két nappal foglalják a helyet a srácok, kocsiban alszanak meg cigiznek mellette, addig az otthonban is megkezdődött a tanév.

Hazafelé (meg végül munkába menet is) azon gondolkodtam, hogy mi lehet az a kidobott dolog, ami miatt érdemes már pár nappal előtte stipistopizni a helyet, és persze tudom, minden.

Nyomom a melót, nagy kihívás, néha alig bírom.

Ott vannak például a szülők.

Ma jött a Kevin anyja, akinek sok a gondja, gyógyszerek, alkohol, élet.

Később még apa is eljött.

Anya mondta neki, hogy talán ismerkedjen meg velem, mutatkozzon be, meg ilyesmi. Erre ő csak morgott meg dünnyögött, hogy „kivel, ezzel a gyerekkel, az enyém is lehetne".

Mármint... hogy én.

Pedig alig idősebb nálam.

Jól tartom magam, na.

Közben én csak ott álltam... és álltam... és nem tudtam, hogy mi legyen.

Illetve tudtam: nagy levegő, és vonulás vacsorát csinálni a gyerekeknek. Például az övének is.

Nagyon nehéz a szülőket elhelyezni magamban. Hallgatni, ahogy az egyik középiskolás úgy beszél az anyjával, mint egy kutyával. Szörnyű. És persze miután szóvá teszem, az értelmes fiú elmondja azt, amit tudok, és megértem.

„Berakott ide a gyáva, azt a faszt választotta, aki még évekig alázta. Engem közben le se szart, most meg jön.”

A múlt héten az egyik anya azt nehezményezte, hogyan lett levágva a fia haja. Kérem? Hisz fodrász vágta. De ezzel sosem szabad magam bosszantani. Csak hát.. nehéz nem...

Mint egy bokszzsák, kapom folyamatosan az ütéseket a gyerekektől, a dühöt, az utálatot, sokszor az agressziót. És bár ez eszembe se jut, de a picsába, miért nem a szülő élvezi azt, amit ő okozott a gyerekben? Aki aztán két héttel a beígért látogatás után megjelenik a szokásos csipszkólaszörp-szatyorral.

Vajazom a kenyeret a gyerekeknek. Lebaszom a kést. Kimegyek. Apukát megkeresem.

– Bocsánat, de nem tehetem meg, hogy magamban tartsam. Maga nem fogott velem kezet, pedig én nevelem a gyerekét. Ennyi kijárt volna, hogy bemutatkozik. De igen, én hibáztam, hogy kezet nyújtottam. Mindegy, ezt elrontotta. A gond az, hogy nem is tudja.

– Itt a legszarabb a gyereknek, illetve a börtön majd szarabb lesz neki.

– Remélem, nem kerül oda.

– Az élet ezt hozza.

– Mit mondjak magának? Viszlát.

Lenyugtatom a gyomrom, folytatom a vajazást. Melegszendvics. Vacsora. Filmnézés. Fürdés.

A kicsiknek segítek, de a másodikos Krisztián belehugyozott egy átlátszó tusfürdő flakonba, a kis Peti meg belekóstolt. Próbálok nem gondolni rá, hogy amikor kiöntöttük, éreztem a rövidnadrágos lábszáramon a permetet.

Fürdés után Norbinak mutatok a YouTube-on Beastie Boys klipeket, mert nagyon szar mai hip-hopokat hallgatott.

És vége a napnak, megyek haza, a sarkon négy férfi fújja a füstöt, várják, hogy összeszedhessék a lomot. A boltban meg a boltos néni szól a nagyon sokat vásárló néninek, hogy vigyázzon, mert mindenütt ott vannak ezek a lomtalanítók. „Az élet ezt hozza."

Zebegényi Péter

Képünk illusztráció, forrás: Flickr