„Kurvára fájt" – Exkluzív interjú Gusztos Péterrel depresszióról, bukásról, szembenézésről

-

D. T. K.: Viszonylag ritkán fordul olyan elő, hogy egy ismert férfiember fölhív azzal, hogy beszélni akarok veled – és rajtad keresztül a nyilvánossággal – egy mélyen lelki, érzelmi kérdésről. Mi volt ennek a számomra meglepő telefonhívásnak az előzménye?

G. P.: Siker kellett ahhoz, hogy a kudarcról beszélni tudjak. Megnyílt a SUHANJ! Fitness (egy integrált edzőterem, ahol fogyatékossággal élő és ép emberek együtt sportolhatnak – a szerk.), hat év munkája után megérkeztünk valahová. A szembenézés június elején indult, a 40. születésnapom táján. Megszerveztem egy születésnapi bulit a legközelebbi barátaimmal, amit az utolsó pillanatban le kellett mondanunk, mert kórházba került a 13 éves vizslánk. Károly a piknik tervezett időpontjában halt meg. Az egésznek volt egy durva üzenete arról, hogy egy korszak lezárult az életemben.

D. T. K.:  Sajnálom. Tudom, hogy Károly nagyon fontos társad volt.

G. P.: Igen. Abban a férfiválságban is, amiről most beszélgetünk. A halálnál, ugye, semmi sem jelzi  jobban, hogy valaminek vége van, és persze azt is, hogy valami új kezdődik. Elindult a gondolkodás, a szembenézés mindazzal, amit odáig a szőnyeg alá söpörtem.

D. T. K.:  A terem megnyitása nemcsak sikerrel, hanem újra nyilvános szerepléssel is járt.

G. P.: A politika utáni önkéntes száműzetésemre gondolsz?

D. T. K.: Igen, meséltél már valamennyit arról, hogy a 2010-es bukás után, amikor a párt, amelynek frakcióvezető-helyettese voltál, nem került be a parlamentbe, majd meg is szűnt, úgy érzeted, az emberek leküldtek benneteket a pályáról. Most viszont végre itt volt neked egy nagyon pozitív üzenet, egy siker, amibe bele lehetett állni a nyilvánosság előtt.

G. P.: Hosszú évekig nem lehetett tudni, hogy ebből az integrált edzőteremből lesz-e valami. Csak néhányan hittünk benne igazán, és rengeteget dolgoztunk érte. Amikor valóban létrejött, az egy fontos pillanat volt. Ez a siker kellett ahhoz, hogy ki tudjam mondani saját magamnak is: mennyire szarul voltam éveken keresztül. Valószínűleg most zárul le a gyászom első, tagadásos szakasza. Jó hosszúra nyúlt...

D. T. K.: Te tagadásban voltál a politikai bukástól mostanáig?

G. P.: Iszonyatos nagy tagadásban voltam, igen. Képzeld, néhány napja selejteztük otthon a ruháinkat Trisával (Kovács Patrícia színésznő, Gusztos Péter felesége – a szerk.), és az jutott eszembe, hogy 2010-ben az öltönyeimet, ingeimet és a nyakkendőimet bezártam egy gardróbszekrénybe, és azóta sem nyúltam hozzájuk.

D. T. K.: Minek köszönhető, hogy a politikusi időszakot ennyire hermetikusan elzártad?

G. P.: Annak, hogy ez kurvára fájt.

D. T. K.: Mi fájt benne? A bukás? Ahogy történt? Az emberek reakciója?

G. P.: Tudjuk, mi mindent gondolunk a politikáról, politikusokról. Sok pikírt megjegyzést kaptam, amelyek arról szóltak, hogy már kamaszként politikus akartam lenni. Volt újságíró, aki azt írta: ahhoz, hogy valaki már tizenévesen arról álmodik, hogy az SZDSZ-nél politizál, nagyon hülyének vagy naivnak kell lenni... De nálam ez tényleg így volt, apám választási plakátjait ragasztottam ’90-ben, és a barátaimnak azt mondtam húszévesen, hogy parlamenti képviselő akarok lenni. Nagyon nagy ajándéknak tartom, amikor az ember azzal foglalkozhat, amivel tényleg szeretne, amiben hisz, és amihez tehetsége van. Közelről látom ezt, hiszen egy művésszel élek együtt. És mondjon bárki bármit, nekem a politika épp ilyen volt. Ráadásul valamiért tényleg hiszek abban, hogy ott értelmes és hasznos dolgokat is lehetne csinálni.

D. T. K.: Úgy érzed, hogy elvették tőled ezt az utat? Nyilván neked is közöd van ahhoz, hogy így alakult...

G. P.: A bukás persze az én bukásom is volt, de ezzel a részével vagyok leginkább kibékülve. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit csinálnék másképp, és rengeteg ilyen van. Akár a párton belüli meccsekben, akár nyilvános szereplésben, akár egy-egy állásfoglalásban, amelyeket ma, negyvenévesen, tapasztaltabban másként látok, mint huszonöt-harmincévesen.

D. T. K.: Például?

G. P.: Nem én voltam a kudarc legfőbb okozója. A másodvonal első soráig jutottam. Ügyeket meg tudtam jeleníteni a nyilvánosság előtt, de nem tartoztam a legszűkebb döntéshozói körbe. Ha meg kellene neveznem a kudarc okait, hogy miért halt ki alólam ez a ló, akkor azt mondanám, hogy: egyrészt szétvertük saját magunkat, a belső harcoknak köszönhetően elpusztította magát a párt. Másrészt a stílus, az attitűd nem volt jó. Az volt rólunk a kép, hogy fölülről lefelé beszélünk, picit lekezelő módon, túlokoskodva, fővárosi értelmiségi módjára politizálunk, pedig – ismerve a társaságot – ez nem is volt feltétlenül igaz sokunkra. Viszont ránk ragadt.

D. T. K.: Tudtál erről valakivel beszélni a környezetedben?

G. P.: 2010 óta egy tájékozott újságolvasó vagyok. Megfigyelő. Még a számomra fontos, véleményformáló emberekkel sem beszélgettem igazán a politikáról, arról, ami történt.

D. T. K.: Nagyon átalakult a baráti-ismerősi köröd?

G. P.: Érdekes dolog ez. Az egyik Pozsonyi úti vendéglőben volt egy szomorkodós vacsora a záró parlamenti ülésnapunkon. Ez volt az utolsó alkalom, amikor összeültünk. Nemrég volt egy osztálytalálkozóm, ott jutott eszembe, hogy azóta sem szerveződött olyan találkozó, ahol a pártvezetés tagjai, a frakció összejött volna, mondjuk, egy sör mellett, és beszélgettek volna arról, ki hogy van, ki mit gondol. Ebből arra következtetek, hogy ez a gyász valószínűleg nem csak nálam ilyen erős. Nagy valószínűséggel a nálam eggyel-kettővel idősebb politikusi generáció számára ez még keményebb lehet, mint nekem, aki harmincnégy évesen belekezdtem egy új történetbe.

D. T. K.: Hány éves voltál, amikor édesanyád meghalt?

G. P.: Huszonnyolc.

D. T. K.: Ha abból indulok ki, hogy a 2010-es kudarc óta tartott ez a gyászfolyamat, akkor a politikusi bukás nem is volt olyan nagyon messze ettől a súlyos magánéleti traumádtól... az egyikre szinte rárakódott a másik.

G. P.: Mindig azt gondoltam, hogy mindenkinek kellene pszichológushoz járnia, mert folyamatosan megy a belső munka. De én valahogy sose mentem el. Csak mondtam, hogy jó lenne. Pedig lett volna miről beszélni. Édesanyám súlyos alkoholista volt, valójában húsz évvel a halála előtt, kisiskolás koromban elvesztettük őt, és soha nem is nyertük vissza. Súlyos történeteink voltak. Több mint harmincszor járt elvonón, de szinte soha nem önszántából. Alig voltam még gimis, amikor nekem kellett rátörni az ajtót, és kihívni a mentőket, mert öngyilkosságot kísérelt meg. Tizennégy-tizenöt évesen olyan helyzetben találtam magam, hogy én tárgyalok az orvosokkal, és járok Salgótarjánból Budapestre az OPNI-ba. És bár orvosi értelemben hosszú ideje bármikor meghalhatott volna, mégis sokkszerű váratlansággal ment el. És ezt az egészet sosem beszéltem ki magamból. Talán nem tartana a gyászidő ilyen sokáig, ha járnánk pszichológushoz. Ráadásul Trisa szerint a barátaimat sem „használom jól”. Nem engedem közel őket, nem adom ki magam.

D. T. K.: Miért?

G. P.: Hozok magammal a politikából egy nagyfokú bizalmatlanságot. Van egy jellemző történetem. A 2006-os választáson majdnem kiestem a parlamentből. Az történt, hogy Kuncze Gábor pártelnök jóval hátrébb sorolt a listán, mint ahol a helyem lett volna korábbi belső szabályaink és a belső választások eredménye alapján. Az első forduló eredményeiből arra lehetett következtetni, hogy nem leszek képviselő. A két forduló között talán ketten hívtak föl telefonon, aztán amikor a választások éjszakáján kiderült, hogy a csodával határos módon szereztünk még egy egyéni mandátumot, és végül becsusszantam én is, boldog-boldogtalan ugrott a nyakamba, hogy mennyire izgult értem az elmúlt két hétben... Egy életre megjegyeztem az élményt.

D. T. K.: Miközben ez a sok feldolgozandó dolog történik veled, azért volt egy csomó minden, aminek örülni lehetett az elmúlt években. A SUHANJ!, megismerkedtél Patríciával, összeházasodtatok, megszületett a lányotok... akkor ezek az örömök nem mentek elég mélyre, hogy a gyógyulást segítsék?

G. P.: Dehogynem, sőt. De azért önmagadban is jól kellene lenned. És ne úgy képzeld, hogy folyamatosan egy mély depressziós állapotban voltam. Alapvetően boldog emberként éltem az életem – csak közben a felszín alatt ott volt minden kibeszéletlenül. Azzal győzködtem magam, hogy nincs is akkora baj, mert ezek a valódi jó dolgok majd kimossák belőlem.

D. T. K.: Mégis azzal hívtál föl, hogy a válságodról, a depressziódról beszélgessünk. Nevezzük nevén.

G. P.: Félünk a szótól. Félünk a stigmától. Ha azt halljuk, depresszió, azt gondoljuk, hogy az csak súlyos betegség formájában jelentkezhet, amit orvosnak kell kezelnie, és amely jól látható tünetekben, mondjuk, alkoholizmusban manifesztálódik. Vagy amitől az ember képtelen bármiféle munkát elvégezni, és teljesen megszakítja a kapcsolatot a külvilággal. Esetemben nem erről van szó, de azért hívtalak fel, mert szeretném elmondani, hogy enyhébb eseteknél sem jó stratégia, ha magunkba temetjük a dolgot.

D. T. K.: Akkor miről van szó?

G. P.: Az egyik kedvenc regényemben, a Fények, nagyvárosban így szól az irodalmi leírása ennek: „Menj haza. Húzd le a redőnyt. Maradj. Ne add fel.” Aktív, alkotó, komoly társasági életet élő emberek is érzik időnként, hogy nem akarják, tudják felvenni a telefont, nem akarnak beszélni senkivel. Mély melankólia, önsajnálat, elhagyatottság érzés – olyanok is küzdenek ezekkel, akikről senki sem gondolja. Biztosan nem segített, hogy lehet egy öröklött hajlamom az édesanyámtól, legalábbis láttam ilyen mintákat.

D. T. K.: Mikor tudatosodott benned, hogy nem múló rosszkedvről van szó?

G. P.: Jó ideje intenzíven foglalkoztatott, hogy mi is van velem valójában. Először elkezdtem saját magam utánanézni; vajon „bipoláris" vagyok? Mániás depressziós? Mi ez? A mindenkivel előforduló rosszkedv... vagy valami baj van? Ha igen, mekkora?

D. T. K.: Emiatt mentél el pszichológushoz?

G. P.: Emiatt is. Ott aztán megnyugodtam. A lelki bajoknak van szubklinikai, orvosi, gyógyszeres kezelést nem igénylő változata. Ez van, dolgoznom kell magamon, ismernem, értenem kell magamat, nem lehet hátradőlni, de nincs nagy baj. Fontos elmondanom, hátha más tanul belőle, hogy az állapotnak, amiben sokszor voltam, egyik legrosszabb eleme épp az volt, hogy nem tudtam pontosan, mi van velem. És ahogy a hererákot sem otthon gyógyítjuk, az ilyesmivel is szakemberhez kell fordulni. De nem csak emiatt mentem. Kamaszkorom óta mindig nagyon határozott képem volt arról, hogy hol akarok lenni öt meg tíz év múlva, és ezért nagyon keményen képes voltam dolgozni is. Az elmúlt öt-hat évben ilyen drive-om csak az alapítvánnyal kapcsolatban volt. Magammal kapcsolatban nem.

D. T. K.: És mikor engedted el ezeket a célkitűzéseket magaddal kapcsolatban?

G. P.: Az öltönyökkel együtt bezártam őket a gardróbba.

D. T. K.: Milyen hatással volt ez az otthoni életedre ez a tünetegyüttes?

G. P.: Azokat piszkáltam, akik a legközelebb állnak hozzám. Fontos felismerés volt, hogy ezt csinálom, és az is, hogy ezzel ártok. Trisa egy idő után rám kellett szóljon, hogy ez nagyon nem jó így. Amikor te nem egy olyan figura vagy a családban, aki megy előre, és irányt, biztonságot tud ad a többieknek, hanem a kötekedő fasz, aki rosszul érzi magát, piszkálja a többieket, és a kelleténél többet ül úgy a kanapén, hogy nem csinál semmit, az egy idő után tovább rontja az önbecsülésedet. Miközben az egész a negatív önértékelésből következik. Olyan ez, mint egy spirál, amit meg kell szakítani. Sokkal hamarabb el kell kezdeni beszélni ezekről a dolgokról. Pszichológussal, barátokkal... vagy éppen azzal az emberrel, akit cseszegetsz otthon. És a másik üzenetem, hogy a sport tényleg életmentő.

D. T. K.: Másfél éve azt mondtad, hogy közel negyven maratont futottál le. Azóta mi a helyzet?

G. P.: A negyvennegyedik jön pár hét múlva. De abból 2003 és 2009 között csak hármat futottam. Az összes többit az elmúlt hat évben. A futásnak szerintem van egy fontos pszichés háttere. Ha van labda, ami után futsz, az játék. A futás viszont feladat. Még aki nagyon szeret futni, legtöbbször az is úgy indul el edzeni, hogy minden baja van, nincs kedve menni. És hát, az a legjobb rész benne, amikor az ember befejezi. Mert megcsináltam egy feladatot, amihez nem volt akkora kedvem, ami nem volt kötelező. A futás folyamatos bizonyítás önmagad felé. Önbizalomerősítés.

D. T. K.: Mi lett volna, ha nem lett volna neked a futás az elmúlt években?

G. P.: Abba belegondolni is rossz. Akkor ennek a történetnek sokkal rosszabb vége lett volna. Ha nincsenek a gyerekeim, a család, a futás, na meg persze a SUHANJ!, akkor nem biztos, hogy a víz fölött maradok.

D. T. K.: Miért olyan nehéz erről beszélni szerinted? Főleg a férfiaknak?

G. P.: A pszichológusom szerint egy leplező kultúrában élünk. Mi úgy vagyunk a bukással, a válsággal, a depresszióval, mint a rákkal. Nem beszélünk róla. Vagy nem jól. Én továbbmegyek, nemcsak leplezzük, hanem el is fojtjuk magunkban. Gyomorfekélyt okozunk magunknak, nem tesszük ki az asztalra. Miközben ez elengedhetetlen volna az újrakezdésekhez, a gyógyuláshoz. És, ugye, a férfiszerephez hozzátartozik, hogy nem lehetsz vesztes, nem lehetsz gyenge. Bennem is volt olyan, hogy még magam előtt sem szabad nyavalyognom. Hiszen másokat sokkal jobban megpróbál az élet. Közben meg az van, hogy ha beismered a gyengeséged, az épp az erő egyik megnyilvánulási formája. A beszéd pedig sokkal jobb megküzdési technika, mint a bezárkózás.

D. Tóth Kriszta

Fotók: Csiszér Goti/WMN/Goti Photography