-

 A MI döntésünk

Van két ember, közösen döntenek arról, hogy szeretnének gyereket, és ez meg is adatik nekik. Örülnek, boldogok, fáradtak, nevetnek, kétségbe esnek, kimerülnek, de érzik, hogy így teljes életet élnek, és ugyanezt biztosítják a gyereküknek. Mégis úton-útfélen arra szorulnak, hogy megerősítsék a környezetüket: igen, ez jól van így mindhármuk számára, és nem szeretnének automatikusan még egyet.

Nem azért, mert nem lehet vagy nem engedhetik meg maguknak. Vagy ne gondolták volna át. Vagy ne vennék figyelembe a gyerek érdekeit, önzők... és nem akarnak neki megadni mindent, esetleg valami más gond lenne. Nincs gond, őszinteség van.

Sok-sok beszélgetés arról, kinek mire van szüksége, ki mit gondol a gyereknevelésről, a családról, hogy képzelte, ehhez képest milyen most, és milyennek látja évek múlva.

A TI ítéletetek

Hogy miért érzem szinte már kötelezőnek elmondani, hogy a lányunk egyébként egy tündér, a férjem is így gondolja, és problémamentes, sőt vidám terhességem volt. A hetedik hónapig még repülőn is utaztam, addig dolgoztam, amíg jólesett bejárni. Kora ősszel született a gyermekünk, aki természetes úton, egészségétől duzzadó csomagként jött a világra. Ennél a kifejezésnél azért meg szoktam akadni, mert bár a hüvelyi szülésre hagyományosan így utalnak, az élmény korántsem volt az. Azért ez mégis mellékes: azoknak az óráknak a végén bőven kárpótolt, hogy mindenki jól van, egészséges... és ott szuszogunk egymás mellett. A gyerekágyi időszakból leginkább csak a fáradtságra emlékszem, de lassan mind a hárman belerázódtunk.

Nem értem, miért érzik sokan feljogosítva magukat, hogy az alapján ítéljenek meg emberként, hány gyerekünk van? Azonnal rám sütik a „karrierista" bélyeget –  az külön téma lenne, hogy a férjemre soha senki…

Hagyjuk már az önző egykés lózungokat!

Nem félrevezető az a társadalmi meggyőződés, hogy igazán egészségesen csak sokgyerekes anyaként, illetve testvérek között lehet élni és felnőni? Az egygyerekesekre önzőként, az egykeségre pedig valamiféle társas hátrányként tekintenek. Innen már csak egy ugrás az a következtetés, hogy valakinek attól lesz igaza és válik mérvadóvá, hogy több gyerek nevelését éli meg. Tényleg? Miért függne ez a gyerekek számától?

Szép dolog a testvérség, de korántsem rózsás

A lányom szemszögéből pedig értem és érzem, amivel majd mindenki érvel, hogy a testvér adja meg azt a feltétel nélküli barátot, véd- és dacszövetséget, amit senki más az életben.

Bármily szépen is hangzik ez, sok esetben sajnos mégsem igaz. Vagyis közel sem magától értetődő; és nem feltétlenül függ attól sem, hogy a szülők mennyire igyekeznek „jó testvérekké”  nevelni őket.

Ez ennél sokkal összetettebb téma, külön írást érdemel. A lényeg, hogy épp annyi kellemetlen, egymás életét megnehezítő testvérkapcsolatot látok magam körül, ahány jót. A párom egyke, nekem két testvérem van.

A nagycsaládnak is vannak hátrányai 

Amikor társak lettünk a férjemmel, ő először nagycsaládról álmodozott, aztán kiderült, csupán egy olyan közegről, ahol befogadják. Ezt megkapta tőlem, tőlünk, aztán belecsöppent a kiterjedt famíliámba, és megértette, hogy ez sem csak örömteli pillanatok színtere, sok kompromisszumot és toleranciát igényel.  Így sem őt, sem engem nem inspirál ez a helyzet arra, hogy a hármasunkból négytagú család váljon.

A sokféle viszony vagy akár a konfliktuskezelés megtapasztalása nem csupán többgyerekes családokban jöhet létre. Nálunk a sok barát, az unokatestvérek és a távolabbi rokonok, akikkel közös programokat szervezünk, részei a nagycsaládnak. Mindeközben a hármasunknak óriási öröm az is, amikor magunk vagyunk, és igazán oda tudunk figyelni egymásra.

Kéretlen tanácsok

Sokan érvelnek azzal is, hogy pont a túlzott figyelemmel lehet elkényeztetni a gyereket, pedig az is tudatosan kezelhető, hogy ne telepedjünk rá a gyerekünkre, aki egyébként (a környezete és az óvónők szerint is) kiegyensúlyozott, nem önző, nem zárkózott.

A másik, amit sokat hallunk, hogy ne izguljunk, vágjunk bele, majd megy minden magától... és a második gyerek nem dupla munka „alig veszed majd észre, mintha ott se lenne”. Hát, nagyon nem szeretném, hogy a második gyerekemre ne jusson annyi figyelem, mint az elsőre. Azzal egyetértek, hogy nem lehet ugyanúgy szeretni, de nem is kell.

Kifejezetten károsnak tartom ennek tagadását, ellenkezőjének mantrázását egészen addig, míg igazzá nem tesszük a szavak szintjén... és aztán szépen el is hisszük.

Fontos az önismeret

A végére hagytam a legfontosabb érzést az egygyerekes családunkkal kapcsolatban; a magammal való őszinte szembenézést.

35 évnyi önismerettel nem tartom magam elég könnyednek, fesztelennek és felkészültnek sem fizikailag, sem érzelmileg, hogy azt a hihetetlen mennyiségű időt, odafordulást meg tudjam adni a többi gyermekemnek külön-külön és együtt, amit szeretnék.

És ez alapvetően nemcsak a gyerek igénye, hanem az enyém is. Én érzem helyesnek azt, hogy olyan szülő legyek, aki tudja, mi zajlik a gyereke lelkivilágában, mire van szüksége, de közben maradjon magamra és a társamra is időm, kedvem, derűm.

Tudom, hogy ez az igény csökkenni fog majd benne. Lesz, amikor igényli a figyelmemet, de most még szüksége van rám. A férjemnek is szüksége van arra, hogy meghallgassam, lássam, halljam, mi történik az ő életében. És tudom, nagyon várta azt is, mikor lát ismét önmagamnak, hogy ne csupán a gyerekkel kapcsolatos témákról beszélgessünk, és mikor találjuk meg ebben is az egyensúlyt.

Sokat és sokszor rágódtam, hogy ha egyszer ez már sikerült, és most jól vagyunk, miért tartok attól, hogy nem sikerülhet még egyszer? Aztán rájöttem, talán azért, mert az indíttatás nem belülről fakad, mint az első gyereknél, hanem kívülről, társadalmi és szociális nyomásra, és ez nem elég.

Most lesz ötéves a lányunk. Boldogok vagyunk, és ez elég. Úgy döntöttünk, nem lesz testvére, csak azért, hogy elmondhassuk, egy gyerek nem gyerek. Mert szerintünk, nagyon is az.

Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/NadyaEugene