-

1. I love you!

Sok helyzetet el tudok képzelni, amikor az elhangzó I love you! után rózsaszín felhők mögül, dobogó szívvel suttogom vissza, hogy én is. Valamiért az anyósom  ájlávjúja mégsem tartozik ezek közé. Általa szembesültem azzal, hogy a gombnyomásra, elköszönéskor elhangzó „szeretlek!" nemcsak az amerikai limonádéfilmek kelléke, hanem a telefonbeszélgetés utolsó három mondatába beékelve, szerves része a tengerentúli mindennapoknak. Félreértés ne essék, az anyósom egy tündéri, jó szándékú idős hölgy, de amikor először közölte velem a beszélgetés végén, hogy márpedig ő szeret engem, a döbbenettől a következőket sikerült kisajtolnom magamból: öööö… good bye! Szerencsére ezzel nem intettem végleges búcsút kapcsolatunknak.

2. Lefagyasztott középületek

Csak arra tudok gyanakodni, hogy az amerikaiak hőérzékelése egész másmilyen, mint az enyém, mert a 16 fokra hűtött áruházakba, bankokba belépve, az én ereimben megfagy a vér, a szám szederjessé válik, az ujjaim megdermednek, miközben a helyi nők spagettipántos ruhákban és flip-flop papucsban úgy grasszálnak körülöttem, mintha éppen júliusi rekkenő melegben a Palatinuson lennénk. Nyáron Washington D.C.-t a 80 százalékos páratartalom két hónapra elviselhetetlen hőkatlanná, óriásira méretezett gőzfürdővé változtatja. Így kisebb sokkhatás pusztán csak belépni egy középületbe vagy venni két pohár tejfölt.

3. Amerikai foci

Ezt a sportágat – főleg a közelmúlt labdarúgó-mérkőzéseinek bűvöletében – szimplán nem értem. Próbáltam megismerni a játékszabályokat, átélni a férjem örömét, de nem sikerült megértenem, mi a jó abban, ha válltöméses, bukósisakos férfiak összefeszülnek, majd legjobb esetben is egymás hegyén-hátán fekszenek-állnak-kapálóznak, miközben a labdát sem a pályán lévők, sem a nézők nem látják. Persze a végén mindig feltűnik egy szemfüles játékos, aki a nézők és a játékosok számára is érthetetlen módon birtokolja a labdát.

4. Távolságok

Szegény Amerika nem tehet arról, hogy a fél kontinenst elfoglalja, de nem tudtam megszokni, hogy a távolság mennyire rányomja bélyegét az emberi kapcsolatokra. Néhány nagyvárost és a központban lakókat leszámítva autóval járnak bevásárolni, edzeni, de akár a pár saroknyira lévő ismerőshöz is kocsival „ugranak át”, mert sok helyen egyszerűen nincs járda. Az 500 ezres Washington D.C.-be naponta beözönlő másfél millió ember átlagosan legalább három órát tölt a kocsiban, és délután öt körül a várost körülvevő három-négysávos autópályák lassan mozgó parkolókká alakulnak. A spontaneitás így kiveszik a mindennapokból, és átveszi a helyét a tervezés. Saját tapasztalatomból szemléltetésképp egy beszélgetés:

Én: Találtam Lénának bölcsődét.

Anyukám Nyíregyházán: És közel van?

Én: Igen, 25 perc.

Anyukám: Gyalog?

Én: Nem. Kocsival. Autópályán.

5. Amerikai kertvárosok

Ha a Született feleségek alapján valaki amerikai kertvárosba szeretne költözni, figyelmeztetem, hogy csak akkor tegye, ha az egész napot a munkahelyén tölti. A kertvárosokban ugyanis nincsenek helyes, kigyúrt kertészlegények, az utca másik oldalán bimbózó szerelmi kapcsolatok, és sütivel a kezükben kopogtató szomszédasszonyok sem – legalábbis napközben. A kertvárosok a nap jelentős részében úgy festenek, mintha öt kilométerre lenne Csernobil. Senki nincs az utcákon, a hétköznapok fénypontja, amikor a kukásautó megjelenik, és arra emlékeztet, hogy még nem hagyta el mindenki a Földet.

6. Do you know what I mean?

Az Érted, mire gondolok? kérdést úton-útfélen felteszik az amerikaiak. Elsőként a nyelvi kompetenciámat kérdőjeleztem meg, majd a mimikámat tartottam szigorú kontroll alatt, mert azt hittem, velem – vagy az én kiejtésemmel, nyelvtudásommal – van baj. Később aztán rájöttem, hogy egymásnak is előszeretettel teszik fel e kérdést. Sokszor teljesen feleslegesen. Ez némileg megnyugtatott.

7. A dió és a barack esete

Egyszer valaki azt mondta, hogy az amerikaiak olyanok, mint a barack, a magyarok pedig, mint a dió. Míg az előbbi könnyen megnyílik és közel enged, van egy pont, ahonnan nem lehet beljebb jutni. Az utóbbit nehezebb megnyitni, de ha ez sikerül, akkor mindent feltár. Nem tudom, hogy ez-e az oka... vagy a távolság és annak kapcsolatokra gyakorolt hatása, de igazán időigényes vállalkozás barátságot kötni. Ez ne vegye el senki kedvét! Közel nyolc éve szoros kapcsolatom van két amerikai barátnőmmel, szóval nem lehetetlen. Mindezt annak ellenére mondom, hogy az egyiket felhívtam, van-e kedve kávézni egyet? A válasza nem kevésbé lepett meg, mint anyósom ájlávjúja: „Persze, szívesen! Tíz nap múlva ráérek.”

8. Óda a magyar pincérekhez és a pohár bor feletti világmegváltáshoz

Való igaz, hogy a pincéreket Amerikában nagyon jól betanítják: bemutatkoznak, kiderítik, voltunk-e már az éttermükben, kisebb prezentációt kerekítenek az aznapi ajánlatból... Eddig nincs is gond, azonban a pincér néhány percenként visszatér a „Hogy ízlik? Minden rendben? Hozhatok még egy italt?" kérdésekkel. Amennyiben a vendég nem fogyaszt desszertet, egyszerűen az orra alá nyomják a számlát az egyértelmű üzenettel: a bor feletti világmegváltó gondolatoknak egy másik egységben, például a bárban van a helye.

Nos, van még mit javítani a kapcsolatunkon a jelek szerint…

Trembácz Éva Zsuzsa

Éva korábbi cikkét, amelyben azokról a dolgokról ír, amelyeket imád Amerikában ITT OLVASHATOD el.

Látogass el Éva szerzői oldalára is! KATT IDE! 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ollyy