-

Vendégségbe hívtak bennünket a családdal. A háziasszonyunk – annak ellenére, hogy nincs saját gyereke – remekül eltalálta, mi az, amiben az érettebb felnőtt és a zsenge, ifjú ízlelőbimbók is örömüket lelik. Isteni az olasz paradicsomleves, a pappa al pomodoro temérdek illatozó, zöld bazsalikommal a tetején. Minden pompásan alakul, a beszélgetés is gördülékenyen halad egészen a második fogásig. Akkor azonban a grillezett zöldségektől, vajas újburgonyától és rántott húsoktól roskadozó tányérnál az addig méla melankóliába süppedő lányom hirtelen feleszmél.

– Köszönöm. De én. Ilyet. Nem. Kérek... – tolja el a krumplit undorodva, majd akkurátusan elfelez egy kelbimbót és óvatosan a tányérjára helyezi.

– Ennyi étel miatt igazán kár összepiszkítanod a tálat! – hördülök fel, miközben az asztal alatt kőkemény gombóccá gyűröm a szalvétámat mérgemben.

A fél kellel való pozőrködés ugyanis nem volt minden előzmény nélkül.

Ami azt illeti, évek óta gyűrűzik be újra és újra a téma a kamasszal való diskurzusaimba. Rendszerint a következő forgatókönyv szerint: hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, a kellemes beszélgetésünkbe begurítja Erisz az aranyalmáját. Valami olyasmi elejtett megjegyzéssel vagy óvatos érdeklődéssel, hogy nem gondolom-e, hogy ő túl kövér. És hogy az osztályban vannak lányok, akik kevesebb kilót nyomnak, mint ő.

Ilyenkor én kedvesen megnyugtatom, hogy remekül néz ki, a testtömegindexe is abszolút penge. Türelmesen elmagyarázom, hogy az emberek nem vágósertések, amúgy sem kilóra mérjük a boldogságot.

Mesélek a különböző testalkatú sportolókról. Kifejtem, miért nem mérvadó önmagában a testsúly, esetleg alternatív lehetőségeket kínálok arra az esetre, ha többet szeretne sportolni, és egészségesebben táplálkozni. De bármit mondok, látom, egyik fülén be, a másikon ki. A beszédemmel produkált alapzaj épp arra elegendő, hogy erőt gyűjtsön a következő – alsó hangon másfél órás, egyre elkeseredettebb, a valóságtól egyre elrugaszkodottabb – eszmefuttatásához. Én szépen lassan fogyok ki a türelemből és az észérvekből, ő pedig a laza bemelegítés után boldogtalanul, ám nyilvánvaló kéjjel fetreng a maga gerjesztette hisztériában. Vagy a rettegéstől kifehéredett szemekkel mutogatja, nézzem csak, képtelen átérni a derekát a két tenyerével (ergo: túlsúlyos). Kóros elhízásról hadovál, összecsippenti a hasán a bőrt a plusz kilókat demonstrálva. Problémázik, hogy egy ennyi meg ennyi kilós lánnyal senki sem akar majd járni, és fogadkozik, hogyan fog aszketikusan csontsoványra fogyni. Vagy elmagyarázza: azért fog rászokni a dohányzásra, hogy vékony legyen.

A szívem mélyén tudom, hogy nem teljesen hülye. Csak kamasz. Ám a mindennapos, évek óta tartó bozótharc, az értelmetlen és parttalan viták lassacskán egészen felőrölnek engem. Épp tegnap folytattuk le a legfrissebb szájkaraténkat emiatt, persze stílszerűen a fagyizóba tartva. Az idegtől mogyoróvá szűkült gyomromban keménnyé fagyott a sztracsatella.

És erre tessék, most itt teszi-veszi magát a büdös kölke a vendégségben. Dühömben fújtatok egyet.

A háziasszonyunk azonban e közjáték által sem hagyja magát kizökkenteni kellemes hangulatából. Széles mosollyal, apró fejbiccentéssel nyugtázza a leánygyermek lázongását a táplálék ellen.

– Ha a kalóriák miatt aggódsz, kedvesem, akkor egyél egy kis konfitált paradicsomot! Tessék, szedek mellé neked a grillezett padlizsánból is, annak jó magas a rosttartalma, fogyókúrázóknak kifejezetten ajánlják.

A lányom hálás tekintettel nyugtázza a kínálást. Végre valaki, aki megérti őt! – szúr felém egy pillantást.

– Tudod, – fordul felém most a háziasszony, felfedve a gyereknevelés szent grálját – csak nagyon kell őket szeretni.

Nagy levegőt veszek. Megtépázott önbecsülésemet visszagyűröm szaranyaságom szoknyájának szegélyébe. Eltolom magam elől a tányért. Már nincs semmi étvágyam. Pedig a desszert még csak most jön, a házigazda külön a mi kedvünkért gyürkőzött neki a Pastéis de Belém egyszerűnek látszó, ám annál fifikásabb receptjének.

A konyhából először csak gyanús zajok szűrődnek ki. Majd egy-két bajusz alatt elmormolt basszameg és kurvaélet úszik be, a maximumra tekert szagelszívó morajlása, vad edénycsapkodás, és az evőeszközzörgés kakofóniájának kíséretében.

Háziasszonyunk egyre feszültebben fülel. Az arcán az iménti mosoly grimaszba torzul. Végre feltűnik a konyhából a férj, a tálcán a kissé megfeketedett szélű pudingos tésztakosárkákat egyensúlyozza.

– Mondtam neked, hogy valami egyszerűbbel próbálkozz! Egy kezdőnek ez túl bonyolult! – pirít rá a neje.

- Ugyan, nézd csak! Ha késsel kicsit megkapirgáljuk a szélét, látni fogod, hogy nincs annak a süteménynek az égvilágon semmi baja. Különben is, milyen rendes tőled, hogy ilyen sok energiát áldoztál a desszertre! – mondom, elismerve a férj erőfeszítéseit. Majd a háziasszonyhoz fordulok:

- Tudod, csak nagyon kell őket szeretni!

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Anthony Tran