-

A múltkor valaki megkérdezte tőlem, hogy miért nem randizom. Mondjuk, erre az az igazi válasz, hogy randizom én, csak nem túl gyakran, de nem azért, mert nem akarok, hanem, mert tulajdonképpen nem hívnak igazi randira. Igazira.

Mert a Helloka, drága, mi erre csapatjuk a srácokkal, ti merre mozogtok, fussunk össze éjfél körül! típusú invitálásokkal tele van a padlás, és még csak távolról, hunyorogva nézve se nevezném randevúnak az ilyen „összekoccanást". Manapság ez megy. Sőt, volt olyan, aki hosszasan fejtegette, hogy ő bizony a randi szót kiejteni sem szereti a száján, mert az olyan hivatalos. Inkább csak lazuljunk, érezzük jól magunkat, de ne mondjuk ki, mert akkor befeszül, és az bizony para.

Tiszta para szerintem is, hogy a korombéli (31 éves vagyok) férfiak és fiúk többsége így gondolkodik. Hogy megijednek attól (vagy számításba sem veszik), ha egy nőt el kell hívniuk vacsorázni (és itt most nem a vacsorán van a hangsúly, hanem a gesztuson, lehet akármilyen program...), hogy elfelejtik megkérdezni, értem jöhetnek-e, az ajtót ki se nyitják, a széket ki se húzzák, virágról meg nem is álmodjon az ember. A régimódi, klasszikus udvarlás ritka mint a fehér holló. Pedig én nő vagyok. Határozott nő, aki fontosnak tartja, hogy egyenjogú. De attól még a gesztus, az udvarlás jól esik neki. Miért ne esne? Én is teszek gesztusokat, egy önálló nő is tud kedves és gyengéd lenni. Miért kell, hogy kizárja egyik a másikat?

A minimum lett az új maximum. Ott tartunk, hogy nem várunk el túl sokat, nem is adunk túl sokat egymásnak. Az udvariasság elveszett valahol a Szex és New York meg két csík kokó között egy menő bár toalettjében.

Igen, tudom, nem mindenki ilyen. De a jelenség jellemző. Tagadhatatlanul létezik. És nem lehet csak a nőkre vagy csak a férfiakra tolni a felelősséget. Beszélni viszont nemcsak lehet, hanem kell is róla.

Nem elvárásaim vannak, hanem igényeim. Amelyeket magammal szemben állítottam fel. És hiszek abban, hogy ha nem megyek  a magammal szemben felállított igények alá, akkor előbb vagy utóbb befuthat az, aki hajlandó, képes és szeret udvarolni. A klasszikus értelemben. Aki nem fél virágot hozni, vagy bonbont (szeretem), aki randevúnak meri hívni a randevút, aki nem ijed meg attól, hogy ebből akár még valami komoly is lehet. Aki nem fél a szerelemtől.

Hogy mit kap ezért cserébe? Megmondom. Egy nőt. Aki amellett, hogy határozott, véleménye és hangja van, közben gyengéd és kedves, szórakoztató és aranyos.

Jó deal, nem?

 

Szentesi Éva

Fotó: Csak szexre kellesz (Paramount Pictures, 2011)