-

Zsófi vagyok, egy hete kezdtem el nektek mesélni azokról a szörnyűségekről az erőszakos testvéremről, és az éveken át engem megerőszakoló apámról, amelyeket két éve kezdtem feldolgozni. Még mindig itt él még bennem az az öt-tízéves kislány is, aki most az anyukájáról mesél.

Rengeteg időnek kellett eltelnie, mire hagytam, hogy anyám legalább a képzeletemben megöleljen, hogy felöltöztesse azt a reszkető, koszos, rémült kislányt, akinek éreztem magam. Sokáig gondoltam úgy, hogy minden problémámra az lesz a válasz, ha végre érzem, hogy anyu szeret engem, akkor majd minden rendbe jön, és nem szorongok többé. Rá kellett döbbennem, hogy így viszont sosem engedem elő magamból azt a szomorúságot és csalódottságot, – no meg a rengeteg haragot – amit iránta érzek.

Haragszom. Az eszemmel tudom, hogy ő maga is áldozatként gondolkodik, hogy a nőket alacsonyabb rendűnek tartja, hogy nagyon szeret, igazi anyai, féltő, óvó szeretettel, hogy nem akart semmi rosszat, hogy egyszerűen annyi volt a dolga a vacak házasságában, a rosszcsont fia meg a háztartás meg a munka mellett, hogy erre már nem figyelt. Tudom, hogy egyenlő arányban kaptam ruhát, ételt, gyógyszert, hogy mindig segített, hogy négy éve is mindent megtesz értem és az unokájáért. De akkor, kislánykoromban másként éreztem, mintha cinkosa lett volna az apámnak. Nehéz volt elhinni, hogy a hatalmas felnőtt nem tud egy ennyire nyilvánvaló dologról, vagy hogy nem tud tőle megvédeni. Azt kérdeztem, talán nem is akar?

Én voltam a feláldozható, mi? Miért nem a fiad? Miért pont én? Elegem van abból, hogy én vagyok az odadobható, a tartalék, a felesleg. Engem el lehet küldeni apámhoz? Odaküldesz, hogy megverjen! Másért is odaküldesz? Állj oda elém, amikor üt, vagy menj oda te! Verjenek el téged, te vagy a felesége, erre te szerződtél, te választottad őt és nem én!

Érdekes volt elmondani neki, talán egy éve, hogy apám mit tett velem. Anyu őszintén megdöbbent. Semmit sem tudott az egészről.

Dühös volt, sírt, aztán miközben épp telefonáltam, egyszer csak megölelt némán. Ritka pillanataink egyike volt, amikor végre igazán közel éreztem magamhoz.

Hány év telt el úgy, hogy azt hittem, minden az én hibám? Azt mondtad, az öcsém azért lett dührohamokkal küzdő, mindenkivel verekedő, deviáns utcazenész, mert én azt mondtam neki gyerekkorunkban, hogy kis hülye, többször is. Volt más eszközöm? Megvédtél, ha megvert? Még csak nem is tudtál róla, egy idő után tudtam, hiába mesélem el, hogy a szomszéd nénihez menekültem előle. Miért hagytad, hogy ennyi éven át megfélemlítsen? Miért erőszakoskodtál állandóan, hogy segítsek neki, hogy tűrjem el, hogy vigyem el a barátaimhoz? Vak voltál?!

Tudom, hogy a kritikái mögött a saját értéktelenség-érzése, áldozatléte áll, különben nem mondana ilyeneket, de az okok keresése nem segít rajtam. Nekem ezzel a kész anyámmal szemben kell megtalálnom önmagam, és elhinni, hogy nem vagyok áldozat, hogy nem kell az ő útját követnem, az ő elképzeléseit magaménak hinnem. Hogy más lehetek mint ő, és ettől nem veszítem el a szeretetét.

Azt is mondtad, csúnya vagyok, hogy fura gyerek voltam, árulkodós, most meg makacs felnőtt, aki nem hallgat a jó szóra. Kamaszkorom óta azt, hogy nagy a fenekem, hogy kócos a hajam, sosem öltözöm rendesen. Elgondolkodtál már azon, miért nem akartam soha lányosan öltözni?! Miért nem hagytad, hogy legyen saját akaratom, miért nyomorítottál bele a beteg rendszerbe, amit családnak hívtunk? Bár másmilyen lettél volna, bár ne mentél volna hozzá egy baromhoz, bár kinyitottad volna azt az átkozott szemed! És még te kritizálsz folyamatosan engem! Nem érdekelnek a játszmáid, a miértjeid, mert a sajátommal kell foglalkoznom. Nem mentelek meg többet. Vállalj felelősséget azért, aki vagy, amit választottál, és engem hagyj ki belőle!

Nagyon nehéz megtalálni az utat a saját jólétemhez, egészségemhez, az önvédelmemhez való jogomhoz, meg az anyukám iránt érzett szeretetem között. Akkor szeretem jól, ha mindent eltűrök neki? Ha nem törődöm a bennem kiabáló kislánnyal, és mindent úgy csinálok, hogy neki jó legyen? Van jogom kritizálni egy hatvanéves asszonyt, aki helyt állt a munkahelyén, aki kezd idősödni, aki anyagilag segít azzal, hogy itthon lakhatok, aki imádja az unokáját? Az anyát, akihez ragaszkodom? Sokáig felnőttként is csak akkor éreztem magam jól, ha ő is itthon volt, mert apám olyankor sosem bántott, kialakult egy biztonságérzet, hogy ha anyu velem alszik, apu nem molesztál éjjel, ha anyu itthon van, az öcsém nem ver laposra.

Anyu volt az én életbiztosításom – amíg az öcsémet kordában tudta tartani. De ha neki van joga kritizálni a lányát, talán fordítva is megy a dolog.

Teljesnek akarom érezni magam, olyannak, aki méltó arra, hogy segítsenek neki, mint amikor valakit felsegítenek az utcán, ha elesik. Olyan értékesnek akarom érezni magam, mint egy átlagember. Akit nem tuszkolnak oda az erőszakos apja elé. Nem akarom hibásnak érezni magam, se selejtes árunak, se nagy fenekűnek, semminek, amit megpróbáltál belém nevelni. Nem áldozom fel magam a te tökéletes családképedért, mert képzeld, nekem is van egy. Nem áldozom fel magam a te kívánságaidért, mert van saját életem. És nem vagyok rossz. Nőnek lenni nem rossz, és feleségnek lenni nem azt jelenti, hogy mindent eltűrünk, azt is, hogy a gyerekünket hurkásra verjék. Hogy a férfiak nem istenek, akiknek mindent szabad. Hogy a lányodnak lenni nem azt jelenti, hogy ellentmondás nélkül megkönnyítem az életedet. Anyu, ugye hallasz? Ugye, kellek akkor is, ha másmilyen vagyok?

Akkor nem tehettem, hát, most mesélek. Arról, hogyan éltem ezekkel a feldolgozatlan terhekkel, lettem önutálatban elmerült tinédzser, aztán apáca, aztán feleség, anya, elvált nő, végül remete, és hogyan tértem vissza ide, a családi házba. Hogy tudtam végre megfordítani apám átkait, hogyan jöttem rá, hogy nem volt joga ezt tenni velem, hogy nőnek lenni nem is olyan borzasztó, és hogy élni igenis érdemes.

Ha másért nem, bosszúból.

Zsófi

A fotó a szerzőt ábrázolja.