-

Viszonylag ritkán járok vásárolni. Egyrészt azért, mert nem különösebben élvezem, másrészt, mert nem nagyon szeretek költeni, harmadrészt mert nincs túl sok időm. Ám ha mégis vásárlásra „kényszerít” az élet, akkor se döntök könnyen. Ugyanis semmiért nem vagyok hajlandó fizetni (még mindig ruhákról van szó, élelmiszerekre ne tessék ebben a kontextusban gondolni), amit nem próbáltam fel. És, hát… utálok próbálni.

Gyakorlott feleségként az értelmetlen vetkőzésnek sem vagyok híve. A céllal vetkőzést pedig anyaként próbálom riadt őzként elkerülni.

Ezen kívül nem véletlenül van otthon olyan tükrünk, amiben csak válltól fölfelé látom magam. Amire biztosan nem vagyok kíváncsi, az a félmeztelen testem, amint farmerbe szorulva, fél lábon ugrál egy igen otromba világítással felszerelt próbafülkében. Persze a legtöbbször el sem jutok a próbafülkéig.

Mondom a folyamatot. Megállok az üzlet bejárata előtt. Némi tipródás után, erőt veszek magamon, bizonytalanul bevonszolom magam, és odaköszönök a biztonsági őrnek. Ő először meglepődik, hogy észrevettem, áttapogatja magát, és megkönnyebbülten tapasztalja, hogy ő nem is petrik szvézi a gosztból. A „dehiszenénélek” boldog percei azonban hamar szerte foszlanak, és helyükre beférkőzik a gyanú, hogy az udvariasságommal csak a rég elfojtatlan kleptomániámat akarom leplezni. Tehát a nézelődést a biztonsági őr szúró pillantásának a hátamban folytatom.

Ha találok valamit, ami megtetszik, azt megérintem. Megsimogatom. Néha meg is szagolom. Ilyenkor a biztiőr közelebb lép. Őt is megszagolom, ha már ennyire akarja. Na jó, nem. Nem akarja. És én se. Aztán ha sikerül döntenem, elindulok a kiszemelt darabbal, hogy felpróbáljam. Ám amikor meglátom a kígyózó sort a próbafülke előtt, rögtön ki is hal belőlem a vásárlási szándék, és hipp-hopp már otthon is vagyok a mondattal, aminél férfiszív számára nem létezik kedvesebb: „nem vettem semmit".

A minap viszont másképp alakultak a dolgok, amikor akaratlanul is a szomszédos próbafülkében lévő nők csevejének fültanúja lettem. Még mielőtt kitérnék a párbeszéd tematikájára, szeretném ha tudnátok, hogy rájöttem valamire.

Azok a nők, akik együtt járnak pisilni, azok valójában nem pisilni járnak együtt, hanem fülkézni. Hogy a fülkében mit csinálnak, a dolgukat végzik, ruhát próbálnak vagy fotót készítenek az új köldökpirszingjükről, az mindegy.

A lényeg, hogy a fülkében úgy hazudozhatnak a legjobb barátnőjüknek, hogy közben nem kell látni annak a hülyevagymegintmitkamuzol arckifejezését. Jó… aljas voltam. De okkal. Próbálom szó szerint idézni a dialógot – bár nem kizárt, hogy közben többször is az eszméletemet veszítettem – …nem, mégsem idézem. Nem tudom. Az volt a lényeg, hogy az a ruha vagy piros vagy nem, de az egyik csaj meg akarja venni, még akkor is, ha a másik szerint úgy néz ki benne, mint egy ellés előtt álló tehén, sőt még akkor is, ha igazából neki se nagyon tetszik, mert CSAK ötezer forint. Úgy szeretném, ha hallottátok volna a hangsúlyt, és úgy egyáltalán.

Én ma már egész jól keresek. De semmit nem veszek meg ötezer forintért, ami nem tetszik, azzal a dumával, hogy majd csak jó lesz valamire. Ötezer forint ugyanis sok pénz. Ötezer forintos flekkdíjért régebben nekem egészen sokat kellett dolgoznom. És ne értsetek félre… nincs itt magvas üzenet, nem is ez volt a cél. Inkább csak úgy elgondolkodtam. Nem lenne jó, ha mindenki sejtené a pénz értékét? És nem venne meg valamit, ami nem kell, és nem is tetszik igazán, csak azért, mert van annyi pénz a tárcájában?

Kormos Anett

Ha ezek után kíváncsi vagy, hogyan vásárolt korábban Anett fürdőruhát, akkor feltétlenül KATTINTS IDE!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/