-

Szóval ma megsimogattam az ősellenségét. Ezt az időt szerette legjobban, mikor hideg volt, és nem nyomasztotta hatalmas testét és dús bundáját a hőség. Minden télen megfiatalodott, és emiatt minden évben kicsit elhitettem magammal, hogy örökké fog élni. Jó volt ma elmenni ebben a hidegben sétálni, és akkor szembejött az a másik német juhász, akivel mindig acsarkodtak egymásra. Odaállt mellém, amíg beszélgettünk a gazdájával, én pedig lenyúltam hozzá, és meglapogattam.

Csaknem négy hónapja nem értem kutyához, mióta ő meghalt. (Ilyenkor mindig előpattan az agyamból az általános iskolás osztályfőnököm, Mónika néni, és kijavít, hogy nem meghalt, hanem elpusztult. Azt hiszem, nincs igaza.)

Nem fogadalom volt ez részemről: egyszerűen nem akartam másik kutyához hozzáérni, aztán ma pont őt sikerült megsimogatni, akivel ha összetalálkoztak, akkor megfeszültek a pórázok, és lement a szokásos szertartás: mélyről bugyogó, ijesztő morgás, nyálfröccsentő vicsorgás, hangos ugatás, hiábavaló szidalmazás.

Magnum egy kifinomult, már-már hűvös porosz arisztokrata volt, aki néha levette a monoklit, és lement a kikötői kocsmába dokkmunkásokkal verekedni. Az emberekkel leginkább tartózkodó volt, majdhogynem lenéző. Idegenek előtt peckes járással parádézott (biztos vagyok benne, hogy tudatában volt annak, mennyire szép kutya), de amint nyúltak a kezek, hogy végigsimítsanak puha bundáján, egy pillanat leforgása alatt hagyta ott őket. Azt hiszem, ilyenkor röhögött. Ha pedig kutyával találkozott, azonnal ledobta a hűvösségét, és verekedni akart. Vagy udvarolni. Utóbbi esetben hátracsapott fülekkel és esdeklő tekintettel követte a kiszemelt szukát, amíg az agyára nem ment neki, és jól helyre nem tette. Soha nem támadott vissza, csak állt szomorúan, nem értve az elutasítás okát, majd azután néha odajött hozzám, és nekem dőlt. Nem tudtam neki semmi okosat mondani: én sem értem a nőket.

Soha nem idealizáltam őt, sem a kapcsolatunkat. Láttam nála jóval engedelmesebb és jóval ragaszkodóbb kutyákat is, de én ilyennek szerettem, az 50 kilós, néha joviális, néha morgós öregurat, aki soha nem tekintett Istennek engem, de ezt nem is igényeltem.

Az utolsó közös sétánkig húzott engem a pórázon. Hiába próbáltam ki mindent, időszakos javulások után mindig ő győzött, aztán elfogadtam ilyennek, és nem harcoltam vele többé. Lehet, hogy tanítani akart ezzel valamit, amit talán meg is tanultam.

Már kölyökkorában, ahogy lehetett, elvittem kutyaiskolába. Csak egy pár kilós szőrlabda volt, de az akarata és a jelleme már akkor is kiütközött. Évekig jártunk oda, amíg kiderült, hogy a gerince problémás, és én nem akartam megerőltetni őt. Addig viszont megtanulta, amit egy porosz arisztokratának és egy kikötői dokkmunkásnak tudnia kell, és még többet megtanult rólam, ahogy én is róla. Néha még versenyeztünk is, sokszor amolyan show-elemként, mert sosem lehetett tudni, mivel dönti romba az esélyeinket és az önbecsülésemet. Az első (és egyben utolsó) nyomkövetés versenyünkön, miközben én a bírónak mondtam a verseny előtti ünnepélyes, de főként idétlen felvezető szöveget, Magnum körbetekerte a lábaimon a négy méter hosszú pórázt. Úgy borultam fel, mint egy tőkesúlyát vesztett vitorlás, ő pedig a zsebemből kiesett virslikarikákat kezdte el enni. Mínusz két pontról indultunk, és még be sem tettük a lábunkat a pályára. Ez volt az egyéni rekordunk.

A kutyák a világ legtisztességesebb félkarú rablói: szeretetet dobsz be a gépbe, meghúzod a kart, és szeretet dob ki.

Azt hiszem, a legtöbb (ha nem minden) kutya érzi a gazdája lelkiállapotának legkisebb rezdüléseit is, és ennek megfelelően cselekszik. Vigasztal, ha szomorú vagy, a hátán pörög, ha örülsz... és így tovább. Magnum nem ilyen volt, és ezt sokáig nagyon bántam, mert kinek ne kéne egy olyan kutya, aki egy tragikus hír után a gazdája fájdalmát átérezve mellette áll, ül, fekszik. Amikor pár éve egy komolyabb betegséggel szenvedtem, és egyszer emiatt nagyon elkeseredtem, kimentem hozzá vigaszért. Viszonylag egyszerű lett volna a feladata: én leülök, bánkódom, ő odajön, megnyalja a kezem, lefekszik mellém, és sírunk. Nos, én leültem, ő odajött, én bánkódtam, mire ő otthagyott, és a lehető legmesszebb lefeküdt tőlem. Nekem háttal… Az volt az utolsó alkalom, hogy elhagytam magam, aztán  összeszorítva a fogamat, végigcsináltam mindent... és meggyógyultam.

Az utolsó egy-két évében vált bújós kutyává. Talán öregkorára szentimentálisabb lett, vagy csak kompromisszumot kötött, ahogy én a pórázon való húzással, de akkor már mindig hagyta, hogy simogassam és nyúzzam. Derékfájásig görnyedve keféltem ki a bundájából tavasszal a szőrt, zacskókat töltve meg vele, ő pedig már nem hagyott faképnél, csak amikor végképp megunta. Valamiért minden évben megtartottam ezeket a zacskókat a garázs sarkába hajítva, és csak a következő tavasszal dobtam ki őket.

Októberben eltemettük vele a tavasszal levetett téli bundáját is, hogy ne fázzon ebben a hidegben, amit annyira szeretett.

Beöthy Ádám