-

Bizonytalanság

Segítünk azzal, ha elfogadjuk a tényt, hogy a gyerekünk már óvodás/iskolás korba ért, és nélkülünk is képes az életre, egy-egy fél napra helyettesíthetők vagyunk. Jó, ha erre időben felkészítjük magunkat, és nem az első búcsúnál döbbenünk rá, hogy az az egység, ami a szülő-gyerek kapcsolatot eddig jellemezte, erősen megsemmisülni látszik. Nekünk is időre van szükségünk ahhoz, hogy megértsük: nem veszítjük el a gyerekünket, csak egy másik életszakaszba lépünk. Ez az a gyászfolyamat, amit a szülő beszokásaként szoktak emlegetni.

Azért gyász, mert fel kell dolgozni ezt a veszteséget, amit nem szabad félvállról vennünk, különben nem tudunk segíteni gyerekünknek.

Nagyon sok bizonytalanságot hoz számára az új helyzet, és ha ezt követjük a saját bizonytalanságunkkal, könnyen abban a helyzetben találhatjuk magunkat például, hogy a gyerekünk az első hét után nem érti, miért kell neki megint óvodába menni, hiszen már volt ott, feladat kipipálva! Elfogadta, mint egy feladatot, de nem sikerült hitelesen közvetítenünk neki, hogy ez egy új életszakasz, amelyben minden nap óvodába kell menni az elkövetkező három–négy évben, és ez jó lesz neki (meg nekünk is!). Kezdődik a hiszti, a nem akarás, sírás, érzelmi zsarolás, vagy a belső szenvedés, a megfelelés és az ezzel járó fizikai tünetképzés, ki mennyire tudja magát a külvilág felé képviselni.

Biztonság

Mindez elsősorban a biztonságszükséglet körül zajlik. A biztonság az érzelmi szükségletek hierarchiájában legalul helyezkedik el, és ez azt is jelenti, hogy amíg ez kielégítetlen, addig nem jelenik meg más érzelmi szükséglet. Minden gyerek feltétlen bizalommal jön a világra a szülő iránt, és ha az újszülött teljes kiszolgáltatottságát tekintjük, ez teljesen érthető is. Nem lehet úgy élni, hogy állandóan aggódnom kell azért, adnak-e ennem, ha éhes vagyok, kicserélik-e a pelenkámat, ha csíp, vagy megvédnek-e mindentől, ami árt nekem? Ezt nevezzük ősbizalomnak, ez teszi az egyévessel azt, hogy gondolkodás nélkül, mosolyogva lelép az asztalról, ha látja, hogy ott van az anyja.

Minden megszületendő gyereknek azt ígérjük, hogy mellettünk biztonságban lesz. Ez az a biztonság-, és bizalomérzés, amire nagyon kell vigyáznunk, és rengeteg energiát kell fektetnünk bele.

A biztonság-, és a bizalomérzés fenntartása sok lemondással és figyelemmel jár a szülők részéről. Sokszor kell háttérbe szorítanunk saját szükségleteinket azért, mert nem tudjuk olyan helyen hagyni a gyerekünket, ahol nemcsak biztonságban van, de ezt ő is így éli meg. Ha a biztonságélménye hiányzik, előjön a legelemibb egzisztenciális szorongás, aminek a legmélyén az áll, hogy bármi megtörténhet. Ehhez nem lehet hozzászokni, nem lehet megtanulni együtt élni vele, csak azon az áron, ha a gyerek magát okolja, és azt gondolja: ha legközelebb jó lesz, akkor nem fogják egyedül hagyni. Így legalább a kontrollt visszaszerzi. A másik megoldás, hogy tudomásul veszi: a felnőttek ilyenek, és onnantól kezdve ő irányít, szinte bármi áron, hisz az is megbízhatóbban megy, mint a felnőttek világában való eligazodás.

Nagyon fontos, hogy kivárjuk a beszokási időszakban, amíg a gyerek az irántunk érzett bizalmát át tudja vinni a nevelőre, és azt is, hogy az intézmény biztosítson ehhez időkeretet. Különösen figyeljünk arra, hogy ne váljunk hiteltelenné, pontosan akkor menjünk a gyerekünkért, amikor megígértük (és nemcsak a beszokás alatt, hanem egészen addig, amíg már önállóan tud közlekedni), mindenben legyünk következetesek.

A biztonságérzet másik fontos összetevője az, hogy mennyire ismerős a tárgyi környezet, a tér és a szociális környezet. Talán mindenki számára szorongató érzés az első éjszaka egy új lakásban, szálláson, ahol gondot okoz éjjel például a vécé megtalálása is. Ez az első pár hét alatt helyre áll. A szociális környezet megismerése kicsit hosszadalmasabb feladat, lényegében ez húzódik ki öt–hat hónapra, egy kiscsoport január végére csillapodik le teljesen, akkor érezhető, hogy a gyerekek tényleg felszabadultan tudnak együtt játszani.

Búcsú

A beszokás alatti neuralgikus pont a búcsúzás, gyereknek és szülőnek egyaránt. A gyerek ilyenkor tud még egy kicsit szeretettel, intimitással töltődni, ami ahhoz kell neki, hogy a szülőtől át tudjon csatornázódni a pedagógushoz és a gyerekközösséghez. Ez az átjutás arról szól, hogy elhiszem anyának: olyan helyen hagy, ahol biztonságban vagyok. Aztán jönnek a játékok, a közösségi élmények, és ezek termelnek annyi jó érzést, hogy kibírja a napot. És tényleg túlélés számukra minden nap, amíg az élményszintű bizalom meg nem érkezik.

A sok nehézség dacára, a legtöbb figyelemmel leküzdhető. Ha érzékeljük a gyerekben zajló érzelmi folyamatokat, idejében reagálunk rájuk, akkor szükség esetén korrigálni is tudjuk ezeket. A gyerekek a legnehezebb helyzeteket is elég jól átvészelik, ha úgy érzik: a szülő igazán küzd azért, hogy nekik jobb legyen.

Szőke András

pszichológus

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/canovass