Nyáry Luca: Éveket töltöttem békében magammal, erre megint háborúban állunk
„A kisebbik lány megütötte a genetikai lottót, kiköpött anyja, meseszép gyerek. A nagyobbnak olyan fiús az arca, az alakját se tőle örökölte, de okos kislány, egyébként sem kell mindenkinek szépségkirálynőnek lenni” – a szüleim barátainak konyhájában álltam, a húgom az udvaron játszott a kutyával. Akkoriban, a ködös időszakban sokszor passzoltak le minket másokhoz, amikor anyám még nem került be a hospice házba, de már az idő nagy részében ápolásra szorult. Nem sok minden rémlik a diagnózis és a halála közötti időszakból, de ez az egy mondat valahogy beivódott az agyamba, és azóta is tisztán emlékszem rá. Nem volt benne semmi rosszindulat, a barátnők, akik megvitatták a témát amúgy kifejezetten szerettek engem, egyszerű ténymegállapítás volt a részükről. Hallottam már előtte hasonlókat, így nem ért váratlanul, hogy emberek szerencsétlennek tartják a külsőmet, de talán ez volt az a megjegyzés, ami után végleg tudatosítottam magamban, hogy mik azok a tulajdonságaim, amikre építenem kell, ha ellensúlyozni akarom, hogy nem születtem csinosnak. Nyáry Luca írása.
–
Gyors észjárású, szociálisan érzékeny és ambiciózus voltam, ezzel is legalább olyan messzire lehet jutni, mint a szépséggel, ha nem még messzebb. Amikor elkezdtem építeni a karrieremet, tudtam, hogy ha kilépek egy színpadra, többre lesz szükségem egy pillantásnál ahhoz, hogy bevonzzam a közönségemet. Úgyhogy vicces lettem. Tanulékony. Udvarias. Magabiztos.
Lassan kiépítettem azokat a tulajdonságokat, amikkel vizuális elemek nélkül is képes vagyok megfogni másokat, és íróként megtaláltam azt a munkát, ahol még csak látszódnom se kellett ahhoz, hogy sikeres lehessek.
A szépségem mint érték, egyre lejjebb csúszott azoknak a dolgoknak a listáján, amiket fontosnak tartottam magamban. Egészen mostanáig.
Mielőtt belekezdenék abba, hogyan befolyásolta a külsőm változása a karrieremet, előbb szeretnék kicsit beszélni arról a jelenségről, ami ezt az egészet lehetővé tette: a pretty privilege-ről, azaz a szépséggel járó előnyökről
Valószínűleg mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ha valakit vonzónak ítél meg a társadalom, az más, gyakran kedvezőbb bánásmódban részesül, mint azok, akiket nem így látnak. A legalapvetőbb pszichológiai példa erre holdudvarhatás vagy halo-effektus néven ismert, és röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy egy olyan kognitív torzítás, amelyben egy benyomás valamely személyről vagy dologról befolyásolja a vele kapcsolatos érzéseinket. Vagyis, amikor egyetlen jól látható pozitív vagy negatív tulajdonság alapján önkéntelenül következtetünk a személy többi tulajdonságára is. Ezt tesszük akkor, amikor egy attraktívnak tartott személyt látva automatikusan szimpatikusnak találjuk őt: az agyunk más jó tulajdonságokat csatol a szépséghez, mint például az intelligenciát vagy a kedvességet.
Ennek persze az ellenkezője is igaz: szívesebben segítünk egy ápolt, szimmetrikus arcú embernek, mint egy kellemetlen külsejűnek, de még a menhelyről is előbb hozzuk el a kék szemű kiskutyát, mint a leharcolt keveréket – pedig lehet, hogy még jobb természetű is lenne. A lényeg az, hogy
az emberekben biológiailag kódolva van a szépség piedesztálra emelése, akár elismerjük, akár nem.
Nem vagyunk rosszak attól, hogy vizuális lénynek születtünk, ugyanakkor pont azért, mert zsigeri reakcióról van szó, nem állunk meg gondolkodni azon, hogyan befolyásolják az állati ösztöneink a mai, mérhetetlenül mesterséges világunkat. Természetes, hogy a szépet magasra értékeljük, de az, hogy a modern kultúrában mi tartozik bele ebbe a leírásba, már jó messze van a természettől. A divatiparban csak az utóbbi pár évben kezdtünk el nyitni a sokszínűség felé – de még ez is inkább főként gyerekcipőben járó marketingfogás, nem valódi elfogadás. Most viszont nem azért jöttem, hogy kielemezzem, ki az, aki belefér a szépségideál-dobozba, hanem azért, hogy elmondjam, milyen élmény hosszú időre kívül ragadni belőle, valamint, milyen hatásai vannak, ha végre valahára belekerülsz.
Ugyanis az utóbbi hónapokban, egyre inkább elkezdtem azt érezni, hogy belekerültem
Még mindig nem választanának meg Miss Balatonnak, és nem okoz autóbaleseteket a puszta látványom, de biztosan vonzóbbnak tartanak most, mint pár évvel ezelőtt, és ennek már érzem a hatását. Főként azért, mert a médiában dolgozom, és már a karrierem eleje óta folyamatosan tisztában vagyok vele, hogy a külsőm milyen erős hatással van arra, ahogy emberek reagálnak rám. Túlsúlyos, kissé idétlen, kényelmesen öltöző nőként nem igazán akadt olyan helyzet, ahol előnyömre vált volna a kinézetem – pedig kamaszként mindent elkövettem, hogy legalább szexualizáljam magam. Szerencsére azt a korszakot előbb-utóbb kinőttem, és addigra egészen sokat fejlődtem lelkileg, így képes voltam más tulajdonságaimra építeni, amikben magabiztos lehettem.
Eljutottam egy pontra, ahol teljesen oké voltam a nemlétező vonzerőmmel. Nem szerettem meg a külsőmet, de maximálisan elfogadtam akkor is, ha valahol mindig ott lappangott bennem az érzés, hogy ha hajlandó lennék lefogyni, és változtatni a stílusomon, egyszerűbb lenne az életem.
De a büszkeségem, ahogy már megszoktam, erősebb volt, mint a vágyam, hogy beilleszkedjek. Nem akartam idomulni egy olyan világhoz, ami nem fogad el úgy, ahogy vagyok. Én inkább magát a világot változtattam volna meg, hogy mindenki beleférjen. Kiderült, ez nem is volt annyira lehetetlen cél, mint gondoltam. Persze nem én hoztam el a változást, de az tényleg betette a lábát a kapun, én pedig akaratlanul is tettem pár lépést felé.
A pluszkilóim megbocsáthatóbb pozíciót vettek fel a testemen, az arcom végre hozzáidomult a koponyámhoz, a járvány alatt hirtelen felindulásból feltöltettem a számat, és az anyukámtól örökölt ruhák hatására elkezdtem érdeklődni a divat iránt. Ne értsetek félre, a mérce továbbra sem kegyes: lehet, hogy a mai világban a súlyom ellenére is vonzónak számíthatok, de leginkább azért, mert pont súrolom a lécet.
A kövér nő legbefogadhatóbb verziója vagyok, amit még elvisel a modern szépségeszmény.
Így vagy úgy, nagyjából másfél éve eljutottam arra a pontra, hogy egyesek elkezdtek vizuálisan kívánatosnak tartani engem (akkor is, ha valahol mindig megosztó lesz a külsőm), és ez sok szempontból átformálta az életemet.
Először is kiderült, hogy az a sunyi kis hang a fejemben, ami kamaszkorom óta azt suttogta nekem, hogy sikeresebb lennék, ha szépnek tartanának, igazat mondott
Lassan egy éve kerültem rá arra az útra, amire addig gondolni se mertem volna: elkezdtem modellkedni. Nagy meglepetés volt, hogy megkerestek ezzel, és még nagyobb, hogy jó lettem benne, annyira, hogy most már nemzetközi szinten több ügynökségnél dolgozom, és kifejezetten szeretek ezzel foglalkozni. Csodás embereket ismerhettem meg, és kibontakoztathattam egy olyan oldalamat, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Azonban minden pozitívuma ellenére, hatalmasat változtatott azon, hogyan ítélnek meg engem a hazai médiában, és olyan lavinát indított el, ami alapjaiban kérdőjelezte meg az értékemet mások szemében.
Mintha felpöccintettek volna egy kapcsolót, ami azt üzente a világnak, hogy prezentálható lettem, méltó egy számomra teljesen szokatlan, sokszor rémisztő figyelemre.
Végre elkezdtem olyan munkákat kapni, ahol már nemcsak a hangom számított, hanem az arcom is. Előtte, ha voltak is magazinos munkáim, többnyire nyakig betakarva, felismerhetetlenre sminkelve fotóztak, és gyakran volt az az érzésem, hogy ha tehetnék, egy lepedővel a fejemen szerepelnék az anyagban. Lassanként kerültek le a rétegek. Az elején az 54. oldalon álltam, nagykabátban és bőszárú nadrágban, majd hirtelen a címlapon miniszoknyában és fűzőben. Azok az emberek, akik hónapokkal azelőtt azt mondták nekem, hogy „nincs tévébe való alkatom”, most műsorvezetői munkával hívtak fel. Éveken keresztül a kutyát sem érdekelte, mit posztolok Instagramra, erre hirtelen hatezer ember döntött úgy, hogy kíváncsi a mindennapjaimra. És persze ennek a nagy része az én munkám gyümölcse (hiszen évek óta dolgozom), de felfoghatatlanul hálás vagyok azért, hogy ilyen lehetőségeket kapok, pláne ilyen fiatalon.
Viszont nagyon felemás érzés tisztában lenni azzal, hogy ezek nem feltétlenül jártak volna annak a lánynak, aki két évvel ezelőtt voltam, pedig még szorgalmasabb is volt a mostani verziójánál. Nem tudom nem észrevenni a korrelációt. Nem tudok szemet hunyni afelett, hogy pont akkor ível fel a karrierem, amikor divat lett a sokszínűség, amikor laposabb lett a hasam, és hosszabb a szempillám.
Nem tudom, hogy mit kapok azért, mert megharcoltam érte, és nem tudom, mi az, amit azért nyújtanak oda nekem, mert végre, ha „épp csak hogy is”, de beleférek abba az ideálba, amit a média hajlandó közvetíteni.
És ami a legőrjítőbb ebben, az az, hogy soha nem is fogom megtudni. Nem tudom, mekkora szerepet játszik a sikeremben a szépségem, és életemben először komolyan meg kellett kérdeznem magamtól, hogy hajlandó vagyok-e a legeladhatóbb értékeim közé emelni a külsőmet a karrierem érdekében. Amióta érzem ezt a különbséget, nem hagy nyugodni a gondolat: mi történne, ha szebb lennék? Vajon több szeretetet kapnék? Több elismerést? Több pénzt? És mi lenne, ha már egyáltalán nem lennék szép? Hogy fog megítélni engem a világ, ha megöregszem, ha megsérülök, ha valamiképp elveszítem azt, amiért most munkát és megbecsülést kapok? Azt tudom, hogy milyen volt nélküle. Milyen volt azt érezni, hogy hiába próbálok okos, hasznos és lecserélhetetlen lenni, mindig át kell törnöm a falakat, ha azt akarom, hogy meghalljanak. És csak még jobban félek attól, hogy milyen lesz egy olyan világban felnőttnek lenni, ahol mások szabják meg, mennyit érek olyan törvények alapján, amire egyikünk se szavazott.
Éveket töltöttem békében magammal, erre megint háborúban állunk
Testzsírt számoló mérlegek, letakart fürdőszobatükrök és bűntudattal fűszerezett családi vacsorák harcmezeje ez. Végigböngészett kommentszekciókból záporoznak golyóként a csípős megjegyzések. Észre sem vesszük, hogy magunkat lőjük lábon. Mert
a társadalmunk szépségért folytatott hadjáratában nincsenek valódi nyertesek.
Aki nem kapja meg a szépstátuszt, az azért szenved, hogy megszerezze, vagy enélkül boldoguljon, aki pedig igen, azt mardossa a tudat, hogy mi lesz, ha elveszíti, és sosem tudhatja, mit köszönhet magának, és mit a külsejének. Közben pedig egymás torkát tépjük keserűségünkben, észre sem véve azt, hogy nem a hozzánk hasonlított társunk az ellenség, hanem a média és a reklámipar, ami hajlandó egy kis plusz pénzért cserébe elvenni tőlünk a jogot, hogy kényelmesen érezzük magunkat a saját testünkben. A szépségipar szemében nem komplex, érző lények vagyunk, hanem haszonállatok, hiszen a mi önutálatunkon múlik a fennmaradásuk. Egyedül azzal lázadhatunk ellene, ha legalább mi nem konkurenciaként gondolunk egymásra, hanem szövetségesként.
Tudatosan kell elfelejtenünk a belénk sulykolt előítéleteket és felszínességet, mert csak azzal biztosíthatunk egy olyan jövőt, ahol a szépség nem áll a józan ész, a segítő szándék és az egészség felett.
Azok az évek, amiket láthatatlanul töltöttem a kinézetem miatt, megtanítottak arra, hogy én ne így bánjak másokkal, sőt, képes vagyok ezt a tapasztalatot arra használni, hogy még több emberhez eljuttassam azt az üzenetet, amit szerettem volna, ha nekem is elmond valaki. Minden kételyem ellenére büszke vagyok rá, hisz ezt úgy tudom megtenni, hogy nem változtattam meg magamat azért, hogy beilleszkedjek egy ideálba, ami eleve azért létezik, hogy megcsorbítsa az önbizalmunkat, és ezzel eladjon nekünk valamit, hogy kijavítsuk ezeket a mesterségesen tökéletlenséggé torzított tulajdonságokat. Valamelyiket ki kell nyitnunk: vagy a pénztárcánkat, vagy a szívünket.
Az elfogadás útja pedig, ha rögös is, még mindig olcsóbb és kielégítőbb, mint életünk végéig ideálokat hajszolni.
Nyáry Luca
A kiemelt kép a szerző tulajdonában van