Tényleg nem vagyok konfekcióméret?!
Nem ez az első alkalom, hogy a testemről és az ahhoz való viszonyomról írok nektek… na, nem mintha ez lenne a kedvenc témám. Azért kerül elő mégis időről időre, mert úgy érzem, még mindig nagyon sok az álságos és visszatetsző megnyilvánulás a témában. A body positivity szuper elgondolás, de attól, hogy néhány csodaszép testű influenszer megmutatja, hogy van egy négyzetcetiméternyi narancsbőr a fenekén, még nem biztos, hogy az XXXL-es méretű nők boldogan dobják le a textilt a strandon. (Persze vannak csodás kivételek szerencsére, őket én is lelkesen követem.) Én például sem csodás testű influenszer, sem XXXL-es méretű nem vagyok (elvileg), nincs is különösebb bajom a teljesen átlagos testemmel (de igyekszem kis lépésekben javítani azon, amin szerintem kellene), mégis kicsit szomorúan és sokkolva távoztam nemrég egy fast fashion-üzletből. (Tudom, minek mentem oda). Tóth Flóra elmeséli, milyen élménynek volt kitéve.
–
Csak szerintem lettek kisebbek a ruhaméretek?
Ha körbenézek a ruhásszekrényemben, az XS-től az XXL-ig mindenféle ruhaméreteket találok benne, sőt, magasságbeli helyzetemből adódóan (magyarul azért, mert elég pici vagyok) még gyerekruhák is előfordulnak. Nem szeretném letagadni a tényt, hogy az elmúlt hat-nyolc évben nőtt a ruhaméretem (nagyjából S-ből M-es lettem, ha számszerűsíteni kell), de a ruhák is kisebbek lettek!
Van néhány farmerem ugyanattól a fast fashion-márkától (aminek az üzletében jártam nemrég), és ha összemérem, akkor a tízéves 36-os ugyanakkora, mint a tavalyi 38-as, de egészen pontosan. És mindkettő jó rám. Most viszont, amikor ugyanebbe az üzletbe betértem, bevittem a próbafülkébe egy XL-es szoknyát (többek között), és nem tudtam begombolni. Megkérdeztem, hogy esetleg XXL-est találok-e valahol (tényleg nagyon szép szoknya), mire az volt (az amúgy kedves) válasz, hogy ők ezt a méretkategóriát a legtöbb ruhából már nem tartják.
Értitek? Ők az XXL-es méretű embereknek nem igazán szeretnének ruhát eladni.
Szerintem ez önmagában elég bosszantó. De az egész élményen összességében sikerült annyira felrántanom magam, hogy hazamentem, és megmértem a derékbőségemet. Bevallom, pont ez a legkritikusabb része a testemnek, szóval értem én, hogy ezzel nekem (is) van dolgom. Hetvenhat lett, tehát tizenhat centivel több, mint az elvileg tökéletesnek mondott alakhoz tartozó szám
(bár lehet, hogy már a jó öreg 90-60-90-et is túlhaladtuk, és a mai ideális szám 80-50-80… vagy nem tudom).
És ez a tizenhat centi már az úgynevezett extra-extra-large kategóriába „száműz” engem, amit – ugye – nem is tartanak. És légyszi, ne értsétek félre, szerintem egyáltalán nem gáz XXL-es ruhákat hordani. Szerintem az a gáz, hogy ami tíz éve még valószínűleg a medium méretkategória lett volna (amikor én még kicsit, de amúgy testalkatomból adódóan tényleg kicsit karcsúbb derékkal vígan hordtam az S-es ruhákat, nem is tudva, milyen jó dolgom van), az ma már két-három mérettel nagyobb.
A 90-60-90 elég ritka kombináció
Értem, hogy a modellalkatú lányok (akik mostanában gyakran rettenetesen unott arccal, és kicsit szétfolyt testtartásban szerepelnek az amúgy látványos kampányfotókon) tényleg nagyon arányos és egyúttal vékony testalkatúak. És azt is, hogy már szerencsére vannak plus size modellek és plus size kollekciók is. De nekem kicsit hiányzik a fotókról is – meg mint most kiderült, a kínálatból is – az átlag. Mert az eddigi tudomásom és a ruhatáram döntő többsége alapján nagyjából M-es méretű nőként (főleg, hogy magasság tekintetében szinte minus size vagyok) nem érzem magam a plus size termékcsaládok célközönségének.
Egyszerűen abba a talán hamis illúzióba ringatom magam, hogy olyannyira átlagos méretű vagyok, hogy csak úgy simán bemegyek egy üzletbe, és kapok egy megfelelő méretű ruhát…
…annak ellenére, hogy egyetlen katalógusban sem látok a saját testalkatomhoz hasonló modellt. De eddigi vásárlásaimnál azért nem értek olyan élmények, hogy a legnagyobb méretet sem tudtam begombolni. Nyilván nem állt minden ruha jól (sok volt, amit be tudtam gombolni, de bár ne gomboltam volna be), de ezzel szerintem egy-két kivételesen gyönyörű emberpéldányon kívül mindenki így van.
Jó, de ez nem igazi probléma
Persze, lehet ezt úgy tekinteni, hogy ez egyik legnagyobb firstworldproblem. És ez részben igaz is. De közben meg, a divatipar egy mindannyiunk életét behálózó, óriási iparág (ahogy Miranda is szépen levezette Az ördög Pradát viselben), és azokra is hatással van, akik azt hiszik, hogy tőlük távol áll. Az óriásplakátokat a gyerekeink is nézik, sőt – jöjjenek a kövek – az enyémek látták már az online rendelős alkalmazások katalógusfotóit is. Aztán, mondjuk, tiniként 104-es csípőbőséggel betérnek egy fast fashion-üzletbe, és nem találnak magukra ruhát. Nem hiszem, hogy ez oda vezet, ahol tartani szeretnénk tíz év múlva. Főleg, hogy már most is óriási probléma az önelfogadás elsajátítása, az étkezési zavarok és az önszeretet hiánya – legyen szó külsőről vagy belsőről.
És őszintén nem értem, hogy miért nem lehet minden méretet eggyel kisebbé átnevezni, és kicsit kibővíteni a méretsort. Lehet, hogy én vagyok a hülye, de
szerintem, ha egy átlagos nő betér egy üzletbe, és levesz a polcról egy méretének megfelelő ruhát, majd kiderül, hogy az NAGY rá, maga az élmény akkora eufóriát okoz, hogy sokkal nagyobb eséllyel veszi meg az adott, kisebb méretű darabot.
Ezeknek a cégeknek nem az a célja, hogy minél több ruhát eladjanak?
Tóth Flóra
A kiemelt kép a szerző tulajdonában van
