23.48 – mindenki alszik, csak én állok a tükör előtt a célbikiniben, kritikusan méregetve magam

Holnap lesz a napja, hogy nagyjából nyolc év után újra bikiniben megyek strandra, és szerintem többet foglalkozom próbálgatással meg saját magam tanulmányozásával, mint az esküvőm előtt a menyasszonyi ruhámban. 

Nem tudom, miért tulajdonít sok nő (velem együtt természetesen) ilyen elképesztő jelentőséget annak, hogy mi a fenében tesz meg húsz métert az öltöző és a víz között, de a bikinifrász tagadhatatlanul létezik. 

Nincs más magyarázat arra, amit művelek, csakis ez. Először szépen kihúzva tekintem meg magam: „Nem rossz, nem rossz.” Magamban felsorolom a „tudnivalókat”: két gyereket szültem és szoptattam, klasszikus alma alkat vagyok, szóval darázsderekam és konkáv hasam akkor sem volt, amikor még nulla gyerek birtokában ácsorogtam a tükör előtt (és akkor is megtettem). „De ezeket senki nem tudja rólad!” – vitatkozom saját magammal. „De hát a gyerekek látszanak, annyira meg nem nézek ki jól, hogy a bébiszitterüknek nézzenek.” Talán egy másik alsóval egy kicsit jobban elterelődik a figyelem a kritikus területekről. Alsócsere, újabb pózolás. 

„De hát senki nem így áll a strandon, maximum akkor, ha fotózzák, az meg esetemben teljesen kizárt, úgyhogy nézzük a realitást!” Has kienged, hát begörbít, ez a természetes testtartásom. És máris az alsó fölé buggyan az a kis hurka a köldököm alatt, hát nagyszerű. 

Fasznak kell bikiniben parádézni, felveszem az egyrészest, aztán kész. Azért elrakom a bikinit, hátha holnapig rájövök, hogy az égvilágon senkit nem érdekel, mit viselek a strandon, maximum azt, aki bikini nélkül is szépnek lát. Meg engem (aki nem esem bele az előbbi kategóriába). Hát ez itt a baj. Nem is a testtel van baj, objektíven tök jól látom, hogy egyáltalán nem kirívó, az „ápol és eltakar” típusú fekete bikinimben úgy olvadok majd be a strand forgatagába, mint szinte mindenki… csakhogy én attól még folyamatosan szembesülök vele. A bikinis testemmel. Amit az összes típusú testeim közül a legkevésbé szeretek.

„Mindenki kétszáz évig szeretne élni, de csak húszévesnek akar látszani. Ezt a fiatalsággörcsöt el kell felejteni!” – Interjú Für Anikóval

WMN Szpsg – 2021. augusztus 1. – KC

 

6.23 – reggel mindig laposabb a hasam (mint mindenkinek), úgyhogy teszek egy újabb próbát

Az a baj, hogy az elmúlt években – főleg, hogy voltam ennél jóval rosszabb formában is – sportot űztem abból, hogy az öltözködésemmel tökéletesen eltereljem a figyelmet a hasamról, amivel a legkevésbé vagyok elégedett (helló, klasszikus alma alkat!). Nem ez az egyetlen pont, amit nem látok tökéletesnek a testemen, de a többivel valahogy nagyobb békében élek. Valószínűleg annak is köszönhető ez, hogy a többiek legalább nem rázkódnak bájosan minden egyes lépésnél. A crop top gyártók akkor sem belőlem fognak meggazdagodni, ha hirtelen lefogyok még hat kilót, és elérem a versenysúlyom. Mindenkinek, szerintem még a szupermodelleknek is van egy olyan testrésze, amivel nincs olyan jó barátságban. És pechemre nekem ez pont az a testrész, ami a bikiniben látszik (mondjuk, a legtöbb testrész elég jól látszik bikiniben, szóval feltételezem, ez a probléma sem egyedi). Pedig elvben tökéletesen egyetértek Vegamamabanana Fancsikai Eszterrel (a Nemakarokbeleszólni-csapat egyik tagjával), hogy a bikinibody úgy készül, hogy fogod a testedet és ráteszed a bikinit. De a gyakorlatban ez mégsem megy olyan könnyen az emberek egy részének, például nekem sem. Akkor sem, ha sok hozzám hasonló méretekkel megáldott nőnek simán megy, ami szuper. De ettől sajnos én még ácsorgok a tükör előtt, akkor is, ha tudom, hogy nem kellene. Eleve 

évek óta keresem a nagyjából megfelelő bikinit (és kényelmes is volt eddig emögé bújni). 

Most, hogy megvan az a felső, amiből nem buggyan ki semmi olyan, aminek nem ajánlatos, sorra próbálom az évek alatt összegyűlt bikinialsó-hadsereget. 

Amelyik nem lóg a fenekemen, az bevág a derekamnál. Amelyik felér a köldökömig, abban úgy nézek ki, mintha kicsit terhes lennék. Amelyik nem vág be sehol, az szimplán hülyén áll.

Pedig így kávé előtt tényleg egész vállalható a hasam. Magához képest. Szerintem ma kivételesen tej nélkül kávézom, nehogy ez rontsa el az egész bikinizést. És nem eszem semmit amíg a strandon vagyunk. De tényleg.

9.37 – strandöltöző, A PILLANAT, amikor mindjárt emberek fognak látni bikiniben (mármint rajtam kívüli emberek)

Levegő kifúj… és kint is tart, nehogy már a levegő miatt nézzek ki pufinak. Kilép. Tuti mindenki engem fog nézni, hogy ilyen testre miért húztam bikinit. Jó, csak azért nem néz senki, mert még nem vettek észre. De majd mindjárt. 

Párbeszéd a férjemmel, ami mindent elmond az egész bikiniproblematikáról: 

– „Na, szerinted is nagyon rettenetes?”

– „Mi? A tömeg?”

Senki rá sem bagózott, hogy nyolc év után bikinit húztam… még a férjem sem. Én meg két napja fejen pörgök, hogy ez mekkora pillanat lesz. Szóval elmondhatom: voltam bikiniben a strandon. Mindenki sértetlenül megúszta a nagy eseményt, talán csak az egómon esett némi csorba. De ebben a helyzetben azért nem éltem meg túl tragikusan, hogy senki nem foglalkozott velem és a bikinis testemmel. Azt viszont bevallom, hogy a SUP-oláshoz felvettem egy pólót és amint vizes lett a bikinim, gyorsan lecseréltem egyrészesre. Aztán ettem is. Na, nem lángost, ne őrüljünk meg. (És végül szinte bikinis fotó is készült rólam.)

Tóth Flóra

A kiemelt kép a szerző tulajdona, sőt róla is készült, ráadásul a strandon, amit még ő sem gondolt volna