Steiner Kristóf: „Itt az ideje, hogy megszeressem a ritkuló hajamat”

–

„Miért nem lehet nekem is olyan normális hajam, mint másoknak?!” – átkoztam megszelídíthetetlen fürtjeimet a tükör előtt éveken, évtizedeken át. Mert hiába növesztettem meg olyanra, mint Brad Pitté az Interjú a vámpírral című filmben, inkább hasonlítottam Anne Hathaway-re a Neveletlen hercegnőből, az átalakulás előtt. Tizenéves koromban bármit, és mindent elkövettem, hogy megszelídítsem, a rémes, ritkítóollós vágástól odáig, hogy egy flakon testápolót kentem rá hajmosás után, hogy kevesebbnek tűnjön, de semmi sem segített – Gwyneth „Szerelmes Shakespeare” Paltrowként léptem ki az utcára, de mire hazaértem a suliból, újra Julia Roberts „Micsoda nő!” frizkója nézett rám vissza a tükörből, én pedig mélységesen sajnáltam magam. 

Persze mindenki mondogatta körülöttem, hogy mekkora mázlim van a hajkoronámmal, és milliószor hallottam az akkoriban mendemondának vélt közhelyet, hogy „Mindenki a másikat irigyli: a göndörök a simahajúakat, a szöghajúak a sörényeseket”, ám meggyőződésem volt, hogy ez csak afféle vigasztalás, amiért nekem soha az életben nem lehet olyan tünde hajam, mint Orlando Bloomnak. A húszas éveimben épp ezért lemondtam a hosszú hajról – tíz év alatt kipróbáltam minden létező hajviseletet a bongyor, „Ryan Philippe”-s rövid hajtól a szögegyenesre vasalt manga-figura style-on át egészen a kopaszságig és a póthajig, voltam fekete, vörös, és a szőke összes árnyalata az óaranytól a jégszőkéig, ám minél több hajviseletet próbáltam ki, annál elégedetlenebb voltam a hajammal, és – ahogy tizenévesen a szolival és az esztelen diétákkal – itt is elveszítettem a kontrollt. 

Ha hamvas árnyalatra festettem, minduntalan sárgának láttam – pedig mások szerint már egyenesen lila és acélszürke volt a hajam. Ha természetesebb, sötétebb szőkére váltottam, depresszió közeli állapotba kerültem, hogy „nem akarok barna hajú lenni”. Ha melíroztattam, vagy úgy éreztem: túl kevés és túl vékony csíkok kerültek a fejtetőmre, így senki sem látja majd a változást, vagy pedig a ló túloldalára zuhanva cikinek éreztem, hogy túl evidens és látványos a melír, pedig én azt akartam, hogy amolyan tengervíz és napszítta színe legyen. 

Persze valahol a szívem mélyén pontosan tudtam, hogy sosem a hajammal volt bajom – hanem saját magammal. Tudtam, hogy kényszerpályán vagyok, hogy tehetnék sokkal többet magamért és másokért, és tudtam, hogy változnom és változtatnom kell.  

Otthagytam a megélhetési televíziózást, külföldre költözve összecuccoltam kilenc baráttal egy londoni házban, és elkezdtem építgeti a saját utamat. Angol nyelven tanultam újságírást, majd Tel-Avivban héberül kabbalát, tudatosan kevesebbet néztem tükörbe és többet figyeltem belülre, és felismertem: az egyik legnagyobb problémám – legyen szó arról, hogy hogy áll a hülye hajam, hány kiló vagyok, vagy mennyire vagyok sikeres és sikertelen a kapcsolataimban és a karrieremben –, hogy képtelen voltam türelmesen kivárni a természetes folyamatokat. 

Egyszerűen nem hagytam magam megemészteni mindazt, ami velem történt – sem fizikailag, sem metaforikusan.

Így aztán kötöttem magammal egy egyezséget: egyszerűen nem nyúlok a hajamhoz, hét teljes éven át. Nem hiúságból fakadó ígéret volt ez – szimplán úgy éreztem, hogy türelemre tanít majd a folyamat, és segít abban, hogy megértsem: semmi sem történik egyik pillanatról a másikra, és nem kell állandóan nyughatatlanság-vezérelte döntéseket hoznom. 

Életem egyik legjobb döntése volt. Kinőtt a hajam – ugyanaz a haj, amelyet tizenévesen annyira utáltam –, de már egészen más viszonyom volt vele: szerettem, hogy rendetlenül kanyarognak a fürtök, hogy nem tudom hova pakolni a fejemen, hogy semmit sem kell kezdenem vele, mégis mindenki arról érdeklődik, hogyan ápolom. Még azt is imádtam, hogy egyre több ősz hajszál kezdett virítani a halántékomon. Persze éppen úgy, ahogyan a hajdilim idején megértettem, hogy a frizuráimat illető állandó elégedetlenség belülről fakad, az elmúlt tíz évben is tudtam: azért vagyok békében a hajammal, mert békében vagyok önmagammal és a világgal. Csupa olyasmi tölti ki a mindennapjaimat, ami valóban leköt, szenvedéllyel szeretem, és hiszek benne – legyen szó a munkáról, szerelemről, vagy az életteremről –, ezt pedig nem csak a hajam, de a bőröm, az arcvonásaim is meghálálták. 

Aztán – nagyjából három évvel ezelőtt – történt valami, aminek először egyáltalán nem tulajdonítottam jelentőséget, majd mikor gyanakodni kezdtem, hogy kéne beszélni róla, azt a választ kaptam (gyakorlatilag mindenkitől), hogy ne foglalkozzak vele. Előbb arra lettem figyelmes, hogy akárhányszor kihúzom a hajgumit a hajamból, félmaroknyi haj marad a kezemben, majd feltűnt, hogy minden egyes hajmosásnál egy kisegérnyi hajcsomótól búcsúzom el, később pedig észrevettem, hogy reggelente csíkos a párnám a kihulló hajszálaktól. Néhanapján rákérdeztem fodrász ismerősöknél, hogy ez még mindig normális-e, vagy olyan barátoknál, akiknek az enyémhez hasonló hajuk van, hogy nekik mégis mennyi hajuk hullik ki egy hajmosásnál, a válasz pedig mindig az volt, hogy nincs miért aggódnom, hiszen nekem olyan sok hajam van, hogy sosem érint majd a hajritkulás problémája. 

A bizonyosság kedvéért elmentem labor-, hormon- és allergia-vizsgálatokra, ám miután mindent rendben találtak, félretettem az aggodalmaimat, és elhatároztam: nem zuhanok vissza az ismerős csapdába, nem fogok rápörögni. Ám a tudatalattim nem követte ilyen gyorsan a tudatos döntésemet – éjszakáról éjszakára az álmaim része volt, hogy csaknem kopaszon ébredek fel, hogy ismerősök érdeklődnek, mégis hová lett a hajam, sőt visszatérő éjszakai lidércnyomássá vált, hogy az álom összekeveredik a valósággal, és ébredés után ki kell mennem a fürdőszobába megnézni, hogy nincsenek-e kopasz foltok a fejbőrömön. 

Ekkor határoztam el, hogy – ahogyan tettem azt tíz évvel ezelőtt – ismételten veszek egy mély levegőt, és elfogadom: 2021-ben elkezdem tölteni életem negyvenedik életévét, és míg aktív, erős, és inspirált maradhatok, nem fogok örökké huszonévesnek látszani, ez pedig így van rendjén. 

Ahelyett, hogy megpróbáltam volna feltupírozni a ritkuló hajamat, levágattam belőle tizenöt centit – több mint nyolc év után először –, a biztonság kedvéért elkezdtem szedni egy haj- és köröm-vitamint, és beléptem néhány olyan Facebook csoportba, amelyek tagjai mind átélték, vagy éppen most élik át az „átmenetet” – legyen szó őszülésről, hajritkulásról, vagy a természetes göndörhajnak kijáró törődésről. Egyszeriben azon kaptam magam, hogy egy sorstársakkal teli, támogató, szeretetteljes közeg része vagyok, egy buborékhoz tartozom egy olyan világban, ahol valamiért senki soha nem beszél a hajritkulásról.  

A női menopauza vagy a férfi kopaszodás sokkal gyakoribb és társadalmilag elfogadott témák, mint az, hogy mindannyian, férfiak és nők állandóan és folyamatosan, természetesen veszítünk a hajunk tömegéből.  

Beszélgetőtársaimtól azt is megtudtam, hogy a haj hétévente ciklust vált, ilyenkor pedig rengeteg hajhagyma adja meg magát – így egyszeriben világossá vált, miért éppen a hétéves fogadalmam leteltével szembesültem a hajritkulással. Kereshetném az okot és a gyógyírt nyughatatlanul, és okolhatnám, hogy túl ritkán mostam hajat, vagy túl ritkán fésülködtem, retteghetnék tőle, hogy talán még inkább beindította a folyamatot, hogy két éve Görögországba költöztem, és ki tudja, nem keményebb-e itt a csapvíz, esetleg kevesebb tahinit fogyasztok, mint a Közel-Keleten éldegélve, vagy kutathatnám tovább méregdrága magánklinikákon, hogy mi történik a szervezetemben, de ha egyszer remekül vagyok, nincs gyulladás a testemben, és se fog, se hormonális, se tápanyagokkal kapcsolatos gondom sincs, akkor mégis miért pörögjek rá egy nemlétező problémára? 

Volt hét évem a hatalmasságos hajkoronámmal, most pedig itt az ideje, hogy megszeressem azt, amivé válni szeretne. 

Most, hogy – nagyon őszintén – nagyjából egyharmada maradt meg a három évvel ezelőtti összmennyiségnek, sokkal kevésbé hullik, és még egy alapos fésülködés után is csupán néhány szál marad a kezemben. És ha már említettem a fésülködést, amely korábban igazi mission impossible volt számomra, fókuszálhatok a félig tele pohárra: 

• azt tehetem a hajammal, amire mindig is vágytam kamaszkoromban:  
• használhatok hajkefét anélkül, hogy beletörne a hajamba, 
• a fürtjeim lágyan hullanak a vállamra, ha kalapot viselek, és végre nem néz ki úgy a fejemen, mintha egy hamburgerzsemle tetejét nyomtam volna egy alaposan megtömött szendvicsre,
• ha pedig fejkendőt vagy hajpántot hordok, nem tornyosul gigantikus kóctömeg az üstökömön, 
• a hajápoláshoz nem kell elhasználnom egy teljes flakon argánolajat, 
• nem kell három hajgumival biztosítanom a copfomat, 
• és ha „man bun”-t (azaz pasikontyot) kötök, akkor nem néz ki úgy, mintha egy gólyafészek épült volna a koponyámra. 

Túl gyakran történt meg velem, hogy valaki megkért egy főzőkurzuson vagy dedikáláson: „Bocs a fura kérésért, de megérinthetem a hajadat?”, majd miután igent mondtam, azt felelte: „Hm, másmilyennek képzeltem...”, ezért most már szeretném tudatosan lerombolni az illúziót, hogy bármelyikünknek tökéletes haja van, amely élete végéig teljes pompájában virít. Carrie Bradhsaw frizurája a Szex és New York-epizódok során nem azért szelídült évadról évadra, mert SJP így diktálta a divatot, hanem mert a színésznő a pilot-epizód leforgatása, és a második egészestés film moziba kerülése óta kényszerbúcsút vett a dús hajától – ám akármennyi haja maradt, máig kihozza belőle a legtöbbet, és még mindig gyönyörű. A Jóbarátok korai szezonokra visszaugró flashback-jeleneteiben szembeötlő, ahogy Phoebe kislányos copfja egykoron egy-egy oldalon volt olyan vastag, mint későbbi epizódokban az összes haja sem, így aztán a karakter „leszokott” az oldalcopfokról (a színésznő, Lisa Kudrow pedig rövidre vágatta a haját, így egy teljes szezonon át parókát kellett viselnie). A Modern családot nézve pedig – ha jól figyelünk – észrevehetjük, hogy az utolsó évadokban Gloria csodálatos fürtjei vagy elöl, vagy hátul lobognak, attól függően, hogy melyik oldalról veszi a kamera. 

Az elsődleges ok, amiért úgy éreztem, meg kell írnom mindezt, az az, hogy bár állandóan hallunk a korral járó ráncokról, vagy épp a csontrikulásról, de soha senki nem figyelmeztet minket: az aranykorú asszonyok nem azért vágatnak „idős néni” frizurát, mert hatvan felett „az a divat”, hanem mert sokaknak fájdalmas, egyenesen traumatikus megbékélni a ténnyel, hogy a kihullott haj helyére már nem, vagy jóval kevesebb új nő. Én pedig azt mondom: 

szólaljunk meg minél többen, vállaljuk be bátran, és beszéljünk róla nyíltan, mert amíg még a fodrászok is kínos pillanatként élik meg, ha ki kellene mondaniuk: „igen, ritkul a hajad, de ez természetes”, addig hamis képhez mérjük magunkat. 

Legyen szó Facebook „Magyar göndör közösség”, „Man Buns & Manes Hair Growth Community”, vagy „Going Gorgeously Gray” csoportjairól, olyan jó érzés olyan emberekbe botlani, akiktől egyfelől technikákat és trükköket, másfelől elfogadást és támogatást is kaphatunk.  

Tőlük tudom, hogy ha nem akarom többé festeni a hajam, de tompítanám az ősz gyökerek és a szőke hajvégek közti kontrasztot, használhatok hamvasító balzsamot vagy kimosható, ezüstös hajszínezőt. Ahogyan azt is, hogy a „unicorn cut” segít, hogy a haj ne függönyszerűen, hanem rétegekben, eltérő hosszúságú, hullámzó tincsekben essen a vállunkra. Hogy ha lazábban fogom össze a hajam, és hagyok néhány rövidebb babahajat az arcomba omlani, akkor sokkal többnek tetszik a hajam, és hogy ha nem középen, hanem oldalt választom el, akkor látványosan megnő a volumene. Ám az összes varázslat és csíny birtokában elsősorban azt tanultam meg, hogy 

a hajunk ritkulása mindig elsősorban, sőt szinte kizárólag nekünk, magunknak tűnik fel.

Ha minden alkalommal kaptam volna egy ezrest, amikor egy barátom azt mondta: „ha nem mondod, fel sem tűnik”, „miről beszélsz, paranoiás vagy”, „erről azért ne panaszkodj egy kopasz pali mellett”, félretehettem volna egy tekintélyes összeget, hogy végigjárjam a hollywoodi sztárok kedvenc hajklinikáit, és kipróbáljam az összes hajmentő luxus kezelést… ha vágynék ilyesmire.  

De nem vágyom rá. Arra vágyom, hogy haladjak tovább a tíz évvel ezelőtt megkezdett utamon: a türelem, az elfogadás, és a bizalom útján. Segíthet a lenmagzselé, a rozmaring tea és a fejbőrmasszás, és semmi ellenvetésem nincs a lágylézeres beavatkozás, vagy akár a hajbeültetés, esetleg a póthajviselés ellen – mindenki azt az utat válassza, ami boldoggá és kiteljesedetté teszi, és amelyben hisz. Néhanapján magam is viccelődve odavetem Niminek: ha kihullik az összes hajam, rendelek a neten egy tucat, különféle színű és hosszúságú parókát, és egyik nap pasztellkék hajú sellőférfiként, másik nap „ginger” fürtökkel, a szeplőimet szemceruzával hangsúlyozva, harmadnap platinaszőke Lucius Malfoy-séróval battyogok majd le a tengerparti tavernába. És bár természetesen csak mókázom, azt valóban komolyan gondolom, hogy aki ezt az örök ifjúságra való kínos kísérletemként értelmezi, annak saját magával van baja, nem velem. Ám mindezzel együtt 

személyes, szívből jövő jótanácsom minden ritkuló hajú sorstársamnak, rendkívül egyszerűen csupán csak annyi: minden mulandó  

– ez azonban nemcsak a sűrű loboncra vonatkozik, hanem arra is, hogy a hajunk ritkulását, életünk tragédiájaként fogjuk-e fel. 

Lássuk be, bármennyire is releváns ok az aggodalomra, hogy kevesebb hajunk van, mint tíz éve, bizonyosan nüansznyi apróság azok mellett a gondok mellett, amelyekkel ugyan nap mint nap szembesülünk, de ha igazán aggódni kezdünk miattuk, simán meggyőzzük magunkat, hogy adományokon, önkénteskedésen, és személyes felelősségvállaláson kívül mást nem tehetünk, így aztán inkább nem is pörgünk rajta tovább. Ha képesek vagyunk rá, hogy nem álmodunk éjszakánként éhező gyerekekkel, az ózonlyukkal, és kihaló állatfajokkal, bizonyosan képesek vagyunk arra is, hogy – amellett, hogy megteszünk minden tőlünk telhetőt az egészségünkért, és azért, hogy békében legyünk a külsőnkkel-bensőnkkel – nem adunk hatalmat a kopaszodástól való állandó félelemnek.

A saját boldogságunk és boldogulásunk érdekében a legjobb megbékélni vele, hogy a dolgok már csak ilyenek: jönnek, és mennek. Hajastul vagy hajatlanul, tök mindegy, mi sem maradunk örökké. 

Ami megmarad utánunk – a kihullott hajszálainkon kívül, hahaha –, az nem más, mint a mentális-, lelki-, és anyagi hagyatékunk. Én pedig – minden tisztelettel a világ összes végtelenül tehetséges fodrásza, és a saját hajammal való negyven éve állandó változásban lévő viszonyom iránt – szeretném, hogy a következő generáció ne egy hajókonténernyi hajhullásgátló kemikáliát, bongyorító és hajsimító eszközt, és ne azt a kinyilatkoztatást örökölje tőlem: a legfontosabb dolog, amivel rövidke emberi életünk során törődnünk kellene, az az, hogy épp hogy áll a hajunk.