„Én már megtapsoltam őket, mehetünk” – Színházi élmény ovisokkal

–

Kezdjük az elejéről: miért macskakő a macskakő, és hogyan kell viselkedni a színházban?

A lányaim rutinos színházba járó ovisok, akik jobb formájukban úgy kezelik az ilyen helyzeteket, hogy egy gyerekbarát közegben semmiféle negatív visszajelzést nem szoktunk kapni. Az Operettszínház pedig eddigi tapasztalataim alapján maximálisan gyerekbarát (nézzétek meg a Szegény Dzsoni és Árnikát is, jut eszembe), és nemcsak azért, mert adnak párnát az előadáshoz, hanem azért is, mert az ott dolgozók nem úgy állnak hozzá a legkisebb színházba járókhoz, hogy itt van egy (két) púp a hátukon. Segítenek, válaszolnak, és ez nagyon sokat hozzáad ahhoz, hogy szülőként könnyebben elboldoguljak ebben a helyzetben. Mert igenis minden alkalommal stressz, hogy a lányaim tönkreteszik-e másikok élményét és dicstelen távozásra kényszerülünk (még sosem történt meg), vagy mindenki számára élvezetes este lesz.

Ezért már egy-két órával a kezdés előtt elkezdek mesélni először magáról a darabról… aztán a színházi viselkedésről. A főbb pontokat (nincs szaladgálás, nincs hangoskodás, előadás közben csak vészhelyzet esetén, és nagyon halkan kérdezünk, utána viszont bármit megbeszélhetünk) többször is elmondom (érzésem szerint úgy ezerszer).

Útközben még egyszer átvettük, miközben sétáltunk a macskaköves Nagymező utcában – ahol arra a kérdésre is tudnom kellett (volna) a választ, hogy miért hívják macskakőnek a macskakövet. (Egyébként ez egy német nyelvből átvett kifejezés, az eredetije az, hogy macskafejkő, és az a legvalószínűbb magyarázat, hogy a kicsi, lekerekített kövek olyan hatást keltettek, mintha macskafejek lettek volna – csak ha más szülők is megkapják ezt a kérdést.)

Miután ezt sikeresen meggugliztam, beértünk, és egy újabb nagyon lényeges részletről beszélgettünk hosszan: a hatalmas csillárról.

Azt már le sem írom, hogy miért csillárnak nevezik, de ezt is tisztáztuk (nem is tudom, hogyan csinálták a szülőséget azok, akiknek nem volt okostelefonjuk), és azt is, hogy a nézőteret bevilágító csillár több mint százéves, de az előadás alatt nem fog világítani, hiába szép. 

„Ez a Szörnyeteg tényleg félelmetes!”

A darabhoz tartozó információkat is alaposan átbeszéljük ilyenkor, ez talán még fontosabb, mint a színházi viselkedés kérdése. Sokat segített a felkészülésben, hogy én már láttam korábban a Szépség és a szörnyeteget, egészen más szereposztással, de ugyanezt a darabot. Így tudtam például, hogy a cuki Disney Szörnyeteghez képest a színpadon egy valóban félelmetes Szörnyeteget látunk majd.

Ezt jó volt előre tisztázni, és amiatt is előnyösnek bizonyult, mert tudtam, hogy mikor jönnek azok a csúcspontok (például a konyhai eszközök tánca a vacsoránál), amikre érdemes felhívni a gyerekek figyelmét. Nyilván nem minden darabnál lehetséges „előnézni” (én sem direkt erre készülve tettem), de fotókról és leírásokból érdemes tájékozódni.

Újraolvastuk a könyvet előtte, ez is segített abban, hogy csak tizenkét elsuttogott kérdésre kelljen válaszolnom az előadás közben, ne pedig ezerkétszázra.

Az első félhangosan kimondott mondat természetesen ez volt: „Ez a Szörnyeteg tényleg félelmetes, anya!” Körülöttünk halk kuncogás. A következő megfigyelés az volt, hogy a nevek és a dalszövegek nem pont ugyanazok, mint a lányaim által megismert Disney-változatban. Ez csak eleinte volt zavaró, és mivel amikor én láttam a darabot, nem voltam túl up to date a Disney-verzióból, nem is tudtam. Szóval, ha gyerekekkel mentek, akkor ezt érdemes előzetesen megbeszélni, mert ugyan egyértelmű, hogy Mrs. Potts Kannamama, TikTak Úr, Mr. Ketyegi és Lumiere vagy Lángőr Monsieur Kanóc – de egy suttogással kevesebb, ha ezt előre tudják.

Van, amit nem lehet kiküszöbölni

Néhány színházi élménnyel ezelőtt még azt gondoltam, hogy a gyerekek állandó fészkelődésére van megoldás, de be kell látnom: a gyerekek mindenképpen fészkelődnek, egyszerűen ilyen korban még nem elvárható a mozdulatlan ülés. Remélem, hogy a körülöttünk ülők számára ez nem volt zavaró, és azért vannak olyan pillanatok, amikor megszűnik.

Ilyen volt például a már említett vacsorás dal, amikor egyre több és több táncost láttunk ötletesebbnél ötletesebb jelmezben megjeleníteni a vacsorakellékeket. Arról még két nappal később is beszéltünk, hogy a (szerintem) só- és borstartó akrobaták pontosan mik voltak.

A két felvonás között szinte egyedül maradtunk a nézőtéren, a lányaim fel is vetették, hogy sokkal jobb lenne így nézni az egész előadást. (Ehhez épp támogatókat keresünk.)

Most akkor tényleg van összefüggés a kedvesség és a szépség között?

Nem tartott olyan régóta a második felvonás, amikor a közel négyéves lányom, aki az elején megjegyezte, hogy a Szörnyeteg milyen félelmetes, megjegyezte:

„Anya, már nem is rémisztő a Szörnyeteg, inkább aranyos”. Szóval a darab üzenete, azt gondolom, elég jól átment.

A csatajelenetet is alaposan átbeszéltük, nagyon izgalmas volt a gyerekeknek egy ilyen helyzetben szándékosan nem bántják egymást igaziból, és direkt ugranak le a magasból. Ezt is napokon át vitattuk meg.

Végül fellélegezve, hogy kimaxoltuk az élményt, nyugodtan tapsoltam a végén, amikor a kisebb lányom lemászott a párnával megemelt székről, és elkezdett kifelé indulni. Kérdezem tőle (végre nem suttogva), hogy mégis hova megy. A választ már a címben elsütöttem: „Én már megtapsoltam őket, mehetünk”.

Azért inkább megvártuk a tapsrend végét, de én akkor már annyira röhögtem ezen a mondaton, hogy elfelejtettem összeszedni a magasító párnákat. Szerencsére a gyerekeim képben voltak, így szépen visszavittük őket. Meg is jegyezte a bácsi, aki visszavette, hogy a legtöbben bent hagyják. Bevallottam, hogy én sem tudtam fejben tartani, pedig felnőtt vagyok. Bezzeg a négy meg az öt és fél éves gyerekek! Azért is érdemes színházba vinni őket, mert ők jó darabig emlékezni fognak rá. Meg arra is, hogy a ruhatár melyik részén hagytuk a kabátokat.

Tóth Flóra

Kiemelt kép: Gordon Eszter