„Egy életen át megvetettem a testem, hogyan tudnám hirtelen szeretni?”
Minden test gyönyörű a maga módján, és megérdemli a gazdája tiszteletét, szeretetét – dióhéjban így lehetne összegezni a testpozitív mozgalom lényegi üzenetét, amelynek hatására egyre több ember meri büszkén vállalni túlsúlyát, hegeit, bőrszínét, testi fogyatékát. De vajon mennyiben jelent valódi segítséget az önelfogadásban? Hangzatos, a reklámszakemberek által is kedvelt kampányfogás csupán vagy ténylegesen hozzájárul ahhoz, hogy levetkőzzük a sok esetben több évtizedes negatív viszonyulást a saját testünkhöz? Filákovity Radojka írása.
–
A szépség hatalom. A szépség erő. A szépség a siker záloga. Aki nincs birtokában, az nemcsak mások, hanem saját maga számára is kevésbé lesz szerethető – legalábbis a közvélekedés szerint. Szerencsére azt is pontosan tudjuk, mi számít szépnek, hiszen a prototípus ott virít minden magazin címlapján, a hirdetési felületeken, a tévében, az interneten és a közösségi médiában is, hogy hosszú lábával, vékony derekával, dús hajával, sima bőrével, kerek mellével és szimmetrikus arcával mosolyogva szembesítsen azzal a képpel, amihez akkor sem érhetünk fel, ha belegebedünk.
Vagyis virított. Ma már ugyanis az éteri ideálokat egyre gyakrabban váltják fel olyan emberek, akikre kis túlzással ugyan, de eddig senki sem akart hasonlítani: túlsúlyosak, vitiligóban szenvedők, végtagprotézissel élők vagy éppen transzok. Hétköznapi emberek.
A régi bálványok elkezdtek ledőlni, hogy átadják a helyüket valami teljesen meglepőnek: a valóságnak.
Míg korábban teljes iparágak épültek az emberek önbizalomhiányára, most jelentős átfedéssel ugyanezek próbálnak a lelkünkre hatva, tökéletlenségünket éltetve fogyasztásra ösztönözni. A kezdet kezdetén ott volt például a Dove 2004-es Valódi szépség-kampánya, amelyben a márka úttörőként a szépségre nem mint a szorongás kiváltó okára, hanem mint mindenki számára elérhető önbizalomforrásra kívánt építeni. Eltérő testalkatú és bőrszínű nőket szerepeltetett, hogy megváltoztassa a női szépségről alkotott egysíkú képet a médiában és a hirdetőpiacon, és ezzel üzenje, a valódi szépség belülről fakad.
Ma már számtalan márka épít éppen erre az üzenetre. A divatiparban megjelentek a plus size modellek, a testpozitivitás pedig a korábbiakhoz képest sosem látott mértékben terjedt el a közösségi médiában is, hogy ellensúlyozza a tökéletesre retusált, a többség számára elérhetetlen álomvilágot képviselő influenszerek hatását, és igyekezzen azon a platformon is felhívni az emberek figyelmét a testi szépség sokszínűségére és önmaguk szeretetének fontosságára.
Súlyos kérdések
A testpozitív mozgalom kezdetben azért indult, hogy olyan, a többségi társadalom által kirekesztett csoportokba tartozó embereknek segítsen elfogadni magukat, mint a túlsúlyosak, a kórosan soványak, a színes bőrűek, a testi fogyatékkal élők vagy épp a queerek és a transzok, a róla való széles körű diskurzus azonban nagyon hamar a testsúlyra korlátozódott csupán.
Sokan azt a tévhitet kezdték a mozgalomhoz kapcsolni, hogy az nemcsak hogy legitimálja a kövérséget, hanem valójában ennek az „egészségtelen életmódnak” a propagálására jött létre.
A kritikusok indulatait pedig csak tovább szította néhány aktivista szerencsétlen kijelentése azzal kapcsolatban, hogy az ember bármekkora súllyal és bármilyen méretben lehet egészséges, holott orvosilag is bizonyított, hogy a túlsúly milyen egészségi kockázatokat rejt magában.
„Egész életemben túlsúlyos voltam – nem morbid módon elhízott, de egészségtelenül túlsúlyos. Hadd áruljak el valamit: nincs az önelfogadásnak és testpozitív gondolkodásnak az a mértéke, ami változtathat azon a megkülönböztetésen, amivel egy túlsúlyos nőnek napról napra szembesülnie kell az alacsonyabb bérezéstől kezdve idegenek verbális bántalmazásáig” – osztotta meg keserű tapasztalatait a New York Times cikke alatt Chris. A kövér emberek testszégyenítése – amely súlyos pszichés és mentális problémákat is előidézhet – természetesen nem új keletű dolog, a ma ismert testpozitivitás előfutára is lényegében egy olyan, az 1960-as években létrejött amerikai mozgalomból nőtte ki magát, amely a túlsúlyos emberek számára szeretett volna több jogot kivívni, és ezáltal leszámolni a kirekesztéssel, amivel nap mint nap szembesülniük kellett.
Fogyókúra = árulás
A mozgalomnak – ahogy az egyébként a népszerű eszméknél lenni szokott – hamar szárba szökkent néhány radikális vadhajtása is. A testpozitivitás legszigorúbb szószólói pedig kikiáltották a legfőbb ellenséget, a fitneszipart. Félreértés ne essék, nem arról van szó szerintük, hogy a testpozitív gondolkodás és a fittség teljesen összeférhetetlen lenne egymással, az viszont korántsem mindegy, hogy valakit mi motivál az edzésben.
„Aki fogyókúrával vagy szigorú edzéstervvel bünteti a testét csak azért, mert úgy gondolja, hogy addig nem lesz elég jó, amíg le nem fogy, az szembemegy a testpozitív gondolkodás alapjaival, és valójában saját magán követ el testszégyenítést. De ha valaki abból az elgondolásból mozog többet, mert az örömet szerez neki, és jólesik a testének, az kéz a kézben jár a testpozitív gondolkodással” – mondta korábban a Shape magazinnak dr. Alexis Conason amerikai pszichológus, a mozgalom elkötelezett híve.
De nem kell a tengerentúlra menni kirívó példákért: a Guardian is beszámolt róla, amikor tavaly Londonban létrehozták az Anti Diet Riot Clubot, amely a fitneszkultúra, valamint a veszélyes test- és szépségideálok ellen lép fel. Az alapítók szerint ezek ugyanis negatívan befolyásolják az emberek mentális, fizikai és lelkivilágát azzal, hogy azt sulykolják belénk, egészen addig nem vagyunk elég jók és értékesek, amíg nem próbálunk meg fogyni, izmot építeni, kevesebbet enni.
Tényleg a görcsös önszeretet a megoldás?
„Az a probléma a testpozitív mozgalommal, hogy olyan embereket buzdít görcsös önszeretetre, akik egész életükben megvetették a testüket. Most hirtelen szeretniük kellene?
Így azt a nyomást helyezik rájuk, hogy ha továbbra is rosszul érzik magukat miatta, akkor még a testpozitív gondolkodásban is kudarcot vallottak” – vallja Sofie Hagen humorista, aki a túlsúlyos emberek elfogadásáért harcol, és a saját tapasztalatain keresztül osztja meg, milyen mértékű kirekesztéssel és megkülönböztetéssel kell szembenéznie egy kövér embernek.
Való igaz, akármennyire jó dolog, hogy egyre több a testi sokszínűséget bemutató kampány, valljuk be, a testünk szeretete és elfogadása – annak minden vélt, illetve valós hibájával és diszfunkciójával együtt – nem történik varázsütésre. A tudat, hogy mások is küszködnek hasonló gondokkal, hogy nem vagyunk egyedül a kételyeinkkel, vívódásainkkal és frusztrációinkkal, megnyugtató dolog és biztonságot ad, ösztönözhet a változásra, de elsöprő módosulást egyik napról a másikra nem hoz. Ahogy az sem, ha erőszakosan, önmagunkat sanyargatva, a testi és lelki egészségünket kockára téve igyekszünk mindenáron alakítani magunkon.
Sok esetben hosszú, fájdalmas felismerésekkel kikövezett út és rengeteg munka vezethet oda, hogy levetkőzzük a néha több évtizedes negatív viszonyulást a testünkhöz, és ezáltal saját magunkhoz – ezt pedig nem lehet megspórolni. És még ha alapvetően sikerrel járunk is, ez korántsem jelenti azt, hogy többé ne kellene hullámvölgyekkel megküzdenünk.
Nincs ugyanis olyan ember a Földön, aki az év 365 napján harmóniában van a testével és önmagával – ez így természetes. Talán első lépésként ezt a megfelelési kényszert kellene elengednünk. Nem az éppen uralkodó divatos mozgalmak miatt. Csakis saját magunkért.
Filákovity Radojka
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images