–

Az írás iránti vonzalom mindig is megvolt bennem – már itt is megvallottam. A története gyerekkorom óta érdekel, és mivel a rajzoláshoz sosem éreztem elég tehetséget, de a kézzel alkotás vágyát nem tudtam legyűrni magamban, jobb híján betűket rajzolok évek óta. Angolul neve is van: hand lettering. Tele a noteszom ilyenekkel, de persze sosem gondoltam komolyan. Hogyan is lehetne komolyan venni? Még ha az Instagramon egyre több ilyen profil van, ahhoz angolszász országban kell születni, hogy ebből hivatást kovácsoljon az ember.

Illetve, bocsánat, dehogy.

Nemcsak nyugaton és mostanában-, hanem keleten és évezredek óta művészetnek számít a szépírás. Mindig úgy képzeltem, ha Kínába vagy Japánba születek, kalligráfusnak tanultam volna.

De én ide születtem, és helyette az írás tartalmi részébe vetettem bele magam, az is legalább annyira izgat, mint a formája, és kiapadhatatlan örömforrás (egyben kihívás és kaland) számomra.

Nyáron már eljutottam odáig, hogy külföldi kalligráfia-kurzusokat keresgéljek a neten (azt hittem, itthon nincs ilyen), de nem találtam olyat, ami pont megfelelő és kivitelezhető lett volna. Ennek köszönhetően azonban a Facebook is elkezdte feldobni az ehhez kapcsolódó hirdetéseket, és kiderült, nem is kellene hozzá messzire menni. Mégis van Budapesten olyan, aki ezzel foglalkozik, és még tanítja is kezdőknek: Gleichauf Boglárka, Magyarország „kalligráfia-guruja”. De ahhoz, hogy azt a luxust megadjam magamnak (és a családtól elvegyek egy fél napot a hétvégéből), hogy Bogihoz beiratkozzam, már Szőcs Lilla kellett, aki fogta magát, és jelentkezett a nevemben. Ezúton is örök hála érte.

Gleichauf Boglárka

Nagy találkozás

Azon a szeptemberi vasárnap délutánon egy mesés belvárosi virágüzletbe toppantam, ahol egy hosszú asztalnál már hozzám hasonló lányok és nők várakoztak. Mindannyiunkat egy alapkészlettel leptek meg: írólapokkal, két üvegcse tintával, egy tollheggyel és tollszárral, sorvezetővel, valamint ajándék kártyákkal. Meg egy olyan finom banános sütivel, amilyet még sosem ettem. (Ez sem mellékes szempont!)

Gleichauf Bogi – akinek kézzel írt kártyái és meghívói nélkül egyetlen valamirevaló esküvőt sem rendeznek Budapesten – röviden vázolta, mit nevezünk kalligráfiának, hányféle ága van, és ezek közül mivel fogunk foglalkozni. Ebből számomra a legérdekesebb és legújabb információ az volt, hogy mindaddig, amíg az íráskép azonos vastagságú betűkből, és egy betűn belül azonos vastagságú vonalakból áll, addig csak szépírásról beszélünk.

A kalligráfiában vékonyabb és vastagabb vonalak váltakoznak, és ezek kombinációja alkotja a művészi írásképet.

De ehhez nemcsak vágott tollhegyet lehet használni, hanem akár hegyeset is, amilyet mi kaptunk a kurzusra, mert attól függően, milyen erővel nyomjuk a papírhoz, ez is képes mindenféle vastagságra.

Első húzásra szerelem

Bevallom, miután a bevezetőt meghallgattuk, és kifaggattuk Bogit arról, ő hogyan került a kalligráfia közelébe, el sem tudtam képzelni, hogy ezt az érzékeny és becses tollat a kezembe merem fogni. De eljött a pillanat, amikor muszáj volt – véget ért a duma, kezdődött a gyakorlat. Na, és akkor, velem abban a percben történt meg a varázslat, amikor meghúztam az első tétova, csiricsáré csíkot a papíron, és meghallottam a sercegését.

Meg akkor, amikor már jobban oda mertem nyomni, és beleengedni a tintát. Majd amikor elkezdtem egy vékony, egy vastag vonalacskákból sormintát húzogatni, aztán átevezni az U betűkre, amiknek az egyik szára vékony, a másik vastag volt; onnan pedig az M betűre, és kiírtam az első szót: „mum”, egymás után sokszor.

Én abban az órában úgy éreztem, egész életemben itt szeretnék ülni és ezt csinálni, nagyjából úgy, ahogy Dsida Jenő festette le a kódexmásoló szerzetest az Arany és kék szavakkal című versében. Mert egy szent tevékenység ez, teljes áhítat és odaadás kell hozzá, aminek a mélyén alázat pihen.

Persze egy egyalkalmas kurzuson gyorsan kell haladni, nem lehet elmerülni a „mum” ismételgetésében, míg ki nem zárjuk a külvilág minden neszét, és csak a toll siklását halljuk. És végképp nem lehet addig próbálkozni, míg el nem jutunk a tökéletességig, majd az egyszeri sikerből készség nem lesz. A „mum” után jöttek a könnyebb betűkből kirakható szavak (például lelkes, kellemes, Nemes Jeles), aztán a nehezebbek (például az „a” és „o” betű), végül kaptunk olyan írásmintákat is, amikből többféle betűtípust is elsajátíthattunk. Az utolsó percekben – amikor váratlanul kiderült, hogy ez a négy óra már el is röppent – még a dőlt betűs folyóírást is kipróbálhattuk.

Gyökerek és utódok

Aztán nagy igyekezetemben, ahogy próbáltam magam egy Jane Austen-hősnő bőrébe képzelni, és megírni egy előkelő külcsínű levelet (vagy legalább annak egy sorát), egyszer csak eszembe jutott nagyanyám kézírása, és hogy mennyit nevettünk azon, ahogy minden egyes betűt nagy műgonddal rajzolt a papírra, újra meg újra nekiveselkedve a kanyarulatoknak, amiket idős, remegő keze már nem tudott kellő eleganciával a papírra vetni. Az ő nemzedékét még szépírásra tanították az iskolában, nem egyszerűen kézírásra. Alkotás volt az a kézjegy.  

Én meg most – túl a negyvenen – térek vissza ahhoz, amit tőle láttam, és most ébredek rá, milyen nehéz és nemes kihívás ez.

A távol-keleti kalligráfusok évekig tanulnak meghúzni egy vonalat, leírni egyetlen írásjelet. Ha ilyen elmélyülésre és elhivatottságra tőlünk nem is futja, de abban követnünk kell őket, hogy a gyakorlást nem válthatja ki semmi. Bogi teljesítette a küldetését: beállította a tollat a megfelelő pozícióba, elárult néhány alapvető trükköt, és biztosított róla bennünket, hogy mindig elérhető lesz azok számára, akik folytatni szeretnék. Tőlünk függ, hogy lesz-e ebből valami.

Én a magam részéről nem tudok elképzelni szebbet, mint esténként, az egész napos gépelés után leülni az íróasztalhoz, és az agyam verbális központját kikapcsolva csak a kezemre koncentrálni, és kecses vonalakat húzni. Teljesen meg tud szűnni a világ addig. Meggyőződésem, hogy ha az iskolai tananyagból egy nap ki is veszik a kézírás oktatása, a művészi szépírásnak akkor is lesz létjogosultsága. Felértékelődik majd, mint minden kézműves tevékenység. Persze csak néhány ember szemében, akik számára érték, amit az emberi kéz alkot, a maga egyedi hibáival, tökéletlenségével.

Mindenesetre amikor először próbálkoztam vele otthon, a tízéves fiaim alig bírták kivárni, hogy ők is kézbe vehessék a mártogatós tollat, és kipróbálhassák, milyen lehetett 1865-ben levelet írni. De a legnagyobb boldogságot kétségtelenül az okozta számukra, amikor a kérésükre egy szép, kövér pacát is ejtettem a papíron. Kajánul virított a folt az ő legnagyobb megelégedésükre.

Gyárfás Dorka

Képek: Pozsonyi Janka