temeto

Pedig igazán nem vágyott sokra a mi Anettünk. Egy forró habfürdőre, egy-két jó filmre, némi csöndre, nyálcsorgatós alvásra… Ha Ördög Nóri lennénk, akkor azt mondanánk: egy kis énidőre. És – végül is – megkapta. Az egyedüllét egész jól indult. Volt délutáni alvás, nyálcsorgatás, csönd és magány. A terv a jól (?) megválasztott horrorfilmnél kezdett visszafordíthatatlanul összeomlani… Kormos Anett írása. 

Nem vagyok egyedülálló nő, de néha azért ábrándozom róla. Sőt, az a gyanúm, hogy néha a férjem is ábrándozik róla. Már nem arról, hogy ő lesz egyedülálló nő, hanem, hogy én leszek az. Mindegy…

Nagy ritkán, két-három évente egyszer előfordul, hogy magamra maradok egy, legfeljebb két napra. És azt kell mondanom, hogy ilyenkor már hetekkel a nagy nap(ok) előtt arról ábrándozom, milyen jó lesz majd nekem. Éjjel egyik gyerekem se fog felkelteni, hogy kísérjem ki pisilni, a férjem nem fog mellettem horkolni (sőt, lehet, hogy őt sem kell kikísérnem pisilni), milyen jó lesz, hogy reggel, senki nem ébreszt föl, és a távirányítóért sem kell megküzdenem, mert csak én birtokolhatom.

Előre eltervezem, mi mindent (nem) fogok majd csinálni.

Nem fonok hajat, nem segítek házi feladatot íni, nem mondom el tízszer-tizenötször, hogy öltözz fel, tedd el, mosd meg, ugyanis nem lesz otthon senki, akit nevelnem kellene, sőt szemtanú híján én magam is neveletlen lehetek.

Szinte teljes testemben elernyedek, amikor eszembe jut, hogy lesz egy nap, amikor nem lépek majd rá egyetlen szőnyegen felejtett nyamvadt csillámpónira se, amikor nem fogok elmosogatni egyetlen tányért se (mert a dobozból pitával lapátolom majd ki a humuszt), amikor nem megyek a szennyes közelébe se, nem ám hogy szétválogassam a sötétet a világostól, amikor egész nap meztele… na jó, ez már igazán nem tartozik rátok, elvégre privát szféra is van a világon.

Bár azt hiszem, a szemem már az elmagányosodás napjai előtt is eltitkolhatatlanul ragyog, az elválás pillanatában mégis tartom magam az előre „kifizetett” forgatókönyvhöz: úgy búcsúzom el a vidékre utazó családomtól, mintha már most fájna az elszakadás. Monogramos hímzett zsebkendőmet előrántom a dekoltázsomból, és nőietlenül nagyokat szipogva azzal integetek távolodó szeretteimnek, hogy érezzék,

kitépték helyéről az anyai szívemet, és a következő napokban én bizony gyászba öltözve, élettelenül várom, hogy visszatérjenek, mint halottba az élet.

Majd amikor az autó eltűnik a láthatárról, egy pillanat alatt elpárolog az arcomat elgyöngítő áhítat, és helyére egy csipetnyi damienség költözik.

„…a helyére csipetnyi damienség költözik…” – íme, Harvey Stephens Damien szerepében, az Ómen című filmben (20th Century Fox, 1976.)

A zsebkendőt összegyűröm, magam mögé dobom, és berohanok a házba. A papucsomat lerúgom, csak úgy, nem teszem a helyére, de még csak párhuzamba se állítom őket, nem kell példát mutatnom senkinek. Felrohanok a lépcsőn, levetem magam a kanapéra, bekapcsolom a tévét, és belealszom a „Hacikihanembetegvagy”-ba.

Amikor felébredek, már sötét van. És csönd. És magány. És béke. És egy nagymagyarországnyi nyálfolt a párnán. Megfordítom. Aztán úgy döntök, megnézek egy horrort.

Mivel a férjem kimondottan rühelli ezt a műfajt, most valósággal szomjazom egy jó kis tizennyolcas karikás vérengzésre. Jó, azért a kislámpát felkapcsolom… Megnyomom a play-t. Izgi zene, hátborzongató főcím, majd két sor a képernyőn, amit a dermesztő hangú narrátor olvas fel: a film megtörtént eseményeken alapul. Ennyi elég is lesz a horrorból mára, remegő kézzel tenyerelek rá a stop gombra.

Lehet, hogy elszoktam már az izgalmaktól. Meg hülyeség is ez a horror. Inkább megrendelem a vacsit… de akkor ki kell mennem, ha jön a futár… és hát… sötét van… meg a szél is úgy feltámadt. Áh, rendel a fene! A gyerekek meghagyták a tízórait, jó lesz az is. Mondjuk, picit megbarnult a parizer széle a zsemlében, de hát… ha lekapcsolom a villanyt, amíg eszem, akkor biztos finomabb lesz.

Hihetetlen ez a csönd. Hallom ahogy a fogaim alatt megnyikordul az aszott zsömle. És hallom a szelet is, ami egyre erősebben fúj. Igen. Határozottan viharos. És villámlik is. Meg dörög. Még szerencse, hogy szeretem a vihart. Az viszont kevésbé nevezhető szerencsés fordulatnak, hogy pont akkor csapja le a biztosítékot, amikor én fél órával később már a fürdőkádban relaxálok.

Nem vagyok rutinos relaxáló, különben biztos teamécseseket raktam volna a kád szélére, nem pedig pálinkás üveget.

(Feladvány: ha a fürdővíz 41 fokos, a pálinka pedig 52, akkor hányszor kiabálok ki a férjemnek, hogy segítsen, mire rájövök: nincs otthon. Megfejtéseket a szerkesztőség címére: „baszottsokszor” jeligére várjuk.)

A villámok kékes fénye segít kitalálni a fürdőszobából. És a kutya farkára is éppen csak annyira lépek rá, hogy ő fejhangon nyüszíteni kezdjen, én meg ijedtemben rátapossak a törülköző sarkára, ami így letekeredik rólam, én pedig meztelenül, futólépésben próbálom visszanyerni az egyensúlyomat, de hiába: nem nyerem. A félrészegen elkövetett hasra vetődésemtől a kutya hamar megvigasztalódik, bár továbbra is nyüszít, szerintem csak így leplezi a röhögését.

Hiába tapogatózom, nem találom a törülközőt. Fasza. Most meztelenül kell valahogy lejutnom az alsó szintre, és visszanyomnom a biztosítékot. Miközben lefelé avászkodom a lépcsőn, picit megbánom, hogy pont ma kezdtem tüntetni a férjem „csukjunk mindent kulccsal-mániája” ellen, és tüntetőleg nem zártam be se a kaput, se az ajtót… de hát, ki tudhatta, hogy ilyen furcsa fordulatot vesznek mostanára az események.

Húsz-huszonöt perc alatt simán lejutok a lépcsőn, és mivel kénytelen vagyok tapintás útján tájékozódni, kezdődhet a pucér activity. Meztelenül, előrenyújtott karral végzem a felderítést, és meglepően jól haladok: már találtam egy drótizét, egy puha valamit, egy kemény biszbaszt, és valami éleset, amibe kurvára beütöttem a térdemet. Ha meglesz a garázsajtó kilincse is, onnan már gyerekjáték megtalálni a zseblámpát, és akkor már csak vissza kell mennem az emeletre a telefonomér’, föl kell hívnom a férjemet, hogy megkérdezzem, hol van villanyóraszekrény, és hogy néz ki egy biztosíték… baaaazzmeg… a telefonommal világíthattam volna… most már mindegy. Megvan! A kilincs! Amikor le akarom nyomni, hirtelen visszajön az áram (ezek szerint mégsem a biztosíték volt), így a villanykapcsolók meg a konnektorok fénye megment attól, hogy a garázsajtó helyett a bejáratin sétáljak ki, és farkasszemet nézzek az amúgy is gyanakvó szomszéddal.

Úgy döntök, ennyi kaland elég is mára, inkább lefekszem. Csak előtte bezárom a kaput. Na jó, azt nem: Tök sötét van… meg vihar. De az ajtót, mindenképpen. És ellenőrzöm az ablakokat is. Azt hiszem, ma villanyfényben alszom. Most mér’? Ha a gyerekeknek lehet, akkor nekem is, nem igaz?

Azt nem tudom eldönteni, hogy a hálószoba ajtaját kulcsra zárjam-e… vagy inkább hagyjam nyitva, hogy idejében el tudjak menekülni a betörő elől (kivéve, ha az Jeff Bridges).

Nyitva hagyom. És magam mellé teszem a zseblámpát, a gyerekek baseball-ütőjét… meg egy kést, hátha…

Rohadt ez az élet! Nem tudok elaludni. Telihold van. Meg olyan furcsa hangok. Ha horkolna a férjem, ezekből semmit se hallanék. Izzadok. De nem dugom ki a lábam a paplan alól, annyi szent. Megint ez a hülye zörgés.

Biztos, hogy bezártam az ajtót? Meg kéne nézni. Ha itt lenne a férjem, most felkelteném, hogy nézze meg. És pisilnem is kell. Ha itt lennének a gyerekek, most jól kikísérném őket a mosdóba.

Hajnali négy óra húsz az utolsó időpont, amire emlékszem az éjszakából. És hét óra harminchárom az első, ami megvan a reggelből.

Délután megérkezik a család. A szemem alatt lévő sűrű, fekete karikák elárulják, mennyire megszenvedtem a külön töltött időt. Ők ragyognak, kipihentek… de nem merik beismerni, milyen jól érezték magukat.

Nélkülem.

Kormos Anett

A grafika Lakatos István kétszeres IBBY-díjas gyerekkönyvszerző műve. Köszönjük, hogy hozzájárult a közlés jogához.